25. Sérülések

4.6K 396 54
                                    


Ráérősen pakolgattam egymás után a kezembe akadó ruhákat, hosszabb ideig azonban egyiknél sem időztem, ugyanis színesebbnél színesebb darabok kerültek elő. Arra gondoltam, hogy talán nem véletlenül vannak ezek a ruhák a szekrény legmélyén, így inkább mindent visszapakoltam és a felső polcot kezdtem átkutatni, ahol már ismerősebb darabok pihentek.

- Sikerült találnod valamit? - fonódott két kar a derekam köré. Kissé megijedtem, de próbáltam leplezni és folytatni a keresgélést.

- Még nem - mondtam halkan és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a hátamnak feszülő, erős mellkasra.

Ennek ellenére végre egy olyan pulóver került hozzám, ami azonnal elnyerte a tetszésem és hirtelen az összes figyelmem magára vonta. Az arcom elé emeltem és mélyen belélegeztem a belőle áradó illatot, ezzel egy morgást kicsalva a mögöttem állóból.

- Én is itt vagyok ám! - hirtelen maga felé fordított és hamis sértettséggel nézett rám. Nem akartam, hogy ténylegesen pipa legyen, ezért bátorságot gyűjtve emeltem fel a karjaimat és öleltem őt át, miközben a nyakához nyomtam az arcom. Való igaz, egy pulóver sosem fogja helyettesíteni ezt az érzést, de nekem akkor is szükségem van rá. - Szeretem, hogy ilyen bújós vagy - suttogta és a hajamba puszilt.

Még most is alig hiszem el, hogy ez tényleg ő. Annyira ellenséges volt velem, utált engem, most pedig mindennek az ellentettje és olyan ez az egész, mintha minden az egyik pillanatról a másikra történt volna. Mintha egy álom lenne... - Jungkook?

- Ezt megkaphatom? - mutattam fel a pulcsiját, miután elhúzódtam tőle. Mosolyogva bólintott.

- Meg, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor hordod, ha nem vagyok veled - mondta, mire értetlenül ráncoltam össze a homlokom. - Én is érezni akarom a te illatodat.

- Rendben - bólogattam, miközben belül vagy ötször meghaltam, persze csak is jó értelemben.

- Kaphatok egy mosolyt? - simította tenyerét az arcom jobb oldalára. Haboztam, most először én is kérni akartam valamit, de fogalmam sem volt arról, hogy ezt hogyan tegyem meg. Egyáltalán van jogom hozzá? - Hm?

- Én... - hajtottam le a fejem elvörösödve.

- Mi a baj? - nyúlt az állam alá szinte azonnal, nehogy esélyem legyen kibújni a magyarázat alól. Mélyen beszívtam a levegőt és fülemben dobogó szívvel szólaltam meg.

- Kaphatsz egy mosolyt, ha én kaphatok egy csókot - hadartam.

Erősen kétlem, hogy értett ebből bármit is, de ekkor szélesen elvigyorodott és - bár ez szinte lehetetlen - még közelebb lépett hozzám.

- Akár százat is - suttogta, majd az ajkaimra hajolt.

Habár nem régen csókolt meg, úgy hiányzott az érzés, mintha évek óta nélkülöznöm kellett volna. Karjaimat szorosabban fontam a nyaka köré és lehunyt szemekkel hagytam, hogy teljesen birtokába vegyen, és elégedetten sóhajtottam fel, miután elváltam tőle.

Később nyitottam ki a szemem, így amivel először találkoztam, az a várakozó tekintete volt. Megtettem, amit kért, és még csak nem is esett nehezemre, sőt, mintha természetes lett volna, ahogy ajkaim mosolyra húzódtak. Yoongi tükörként viszonozta tettem és csillogó szemekkel nézett rám, ezzel azt hiszem, sosem tudnék betelni.

- Yoongs! - csapódott ki a szoba ajtaja, én pedig, mintha rosszat tettünk volna, úgy ugrottam el a fiútól. Hoseok a kilincset fogva kapkodta a tekintetét közöttünk, majd csak legyintett egyet és kifelé mutogatott. - Itt vannak a srácok - mondta.

Egyszerre indultunk a nappaliba, mert csak arra vártunk, hogy mindenki megérkezzen. A négy fiú úgy ült a kanapén, mintha kihallgatásra készülnének, pedig semmi ilyesmiről szó sincs. Legalábbis Namjoonnak és Seokjinnek nincs mitől tartania. Hoseok megállt a falnál és azt mondta, neki ott jobb, mintha leülne, így Yoongival el tudtuk foglalni a két szabad fotelt.

- Mi történik? - kérdezte Namjoon zavartan.

- Jimin és Taehyung mondani szeretne valamit - köszörülte meg a torkát Yoongi. - Ugye?

- Nem - kezdte Taehyung, de Jimin felemelte a kezét jelezve, hogy maradjon csendben.

- Van egy kis probléma - mondta a szőke fiú. - Múlt héten megkeresett engem SiWon - közölte, mire akaratlanul is megborzongtam a rámtörő emlékek miatt.

- És? - kérdezett rá Hoseok.

- Üzent - biccentett Jimin. - Azt mondta, vége a békének. Köszönhetően Jungkooknak - nézett rám.

Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam, mert hirtelen mindenki rám nézett és tudtam, hogy én vagyok a hibás. Miattam kerültek bajba.

- Csináltak veled valamit? - kérdezte Yoongi. Jimin nem válaszolt és túl feltűnően mozdult, elárulva magát ezzel mindenki előtt. Yoongi talpra ugrott és egy másodperc alatt Jimin előtt termett, karjánál fogva felhúzta őt és feltűrte a pólóját. Azt hiszem, egyikünk sem volt felkészülve a látványra, főleg nem én.

Jimin oldalán lila foltok, zúzódások sorakoztak és már ha csak rájuk néztem tudtam, hogy mennyire fájhat neki.

- Bassza meg - morogta Yoongi idegesen és végighúzta az ujját a sérüléseken. - De hiszen ezek frissek.

- Tegnap este eljött hozzám - felelte halkan Jimin.

- Tae? - pillantott Yoongi a megszeppent fiúra.

- Velem nem történt semmi - mondta.

- Kezdhetünk intézkedni - dörzsölte össze a tenyereit Hoseok.

Seokjin azonnal magához ölelte Jimint amint visszaült a helyére és Namjoon is meglapogatta a vállát, miközben már azt kezdték tervezni, hogy hogyan fogják kicsinálni SiWont és a bandáját.

Szerencsére nagyon belemerültek a dologba, így lehetőségem volt észrevétlenül felállni és halkan az ajtóhoz lopakodni, hogy minél hamarabb elmehessek innen. Fojtogatott a tudat, hogy miattam verték meg Jimint, aki a légynek sem tudna ártani és pont ő az, aki nem érdemelte meg. Felvettem a cipőmet és a kabátomat, majd hangtalanul kiléptem az ajtón.

Senki sem vette észre, hogy eltűntem, ezért gyors léptekkel indultam haza és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák az arcom. A bűntudat felemésztett és úgy éreztem, felrobban a mellkasom a fájdalomtól.

Mit követtem el ellened, SiWon? Miért utálsz engem ennyire?

Szipogva fordultam be az utcára, ahol lakom és a kulcsomat kezdtem keresni a zsebemben, azonban pár méterre a háztól megtorpantam és hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Egy ismerős autó parkolt a beállón és ahogy sikerült felfognom, hogy nem csak képzelődöm és tényleg fény szökik ki a ház ablakain, eszeveszetten rohanni kezdtem.

Majdnem beestem az ajtón, de még idejében megkapaszkodtam a falban és szemeimet körbefuttattam az előszobában.

- Anya?! - kiáltottam még számomra is ismeretlen hangon, mire csörömpölés volt a válasz a konyha felől és pár másodperccel később anyukám mosolygó arca tűnt fel előttem.

Újra rámtört a zokogás, miközben pár lépéssel megszüntetve a távolságot közöttünk bújtam az ölelésébe.

blue {YoonKook ff.}Where stories live. Discover now