blue {YoonKook ff.}

38. Yoongi szemszöge

Kapkodva bújtattam lábaimat a cipőmbe és csak a vállamra rántottam a kabátomat, úgy rohantam ki a házból. Felkészültem arra, hogy futnom kell a kórházig, azonban a feljárón egy ismerős autó parkolt. Összevontam a szemöldököm és pár pillanatig értetlenül néztem Jinre, aki a volán mögül integetett nekem.

- Talán gyalogolni akarsz? - nyitotta ki végül az ajtót. Megráztam a fejem és gyorsan megkerültem az autót, majd beültem Seokjin mellé.

- Siess! - mutattam előre.

Bekötöttem magam, majd a számat rágcsálva néztem ki az ablakon. A szívem a torkomban dobogott, mindennél jobban szerettem volna már látni Jungkookot. Meg akartam ölelni és azt suttogni a fülébe, hogy most már minden rendben, itt vagyok vele és nem hagyom, hogy bántódása essen.

- Ugye tudod, hogy még nem ébredt fel? - pillantott rám Jin a szeme sarkából.

- Igen - bólintottam.

Jelen pillanatban viszont ez sem tudott érdekelni. Én már annak is örültem, hogy Jungkook életben van, ami csoda azok után, amit az a rohadék tett vele. Felforrt az agyvizem, ha már csak arra gondoltam, hogy mennyire álszent volt, amikor lerohantam őt a lakásán.

" - SiWon! - kiáltottam idegesen, ahogy felfelé haladtam a lépcsőházban. Nem érdekelt, hogy felverem a többi lakót késő este, égetett a düh.

Mire felértem, SiWon értetlenül állt az ajtóban, és feleszmélni sem hagytam neki időt, belöktem a lakásba és nyaka köré kulcsolva ujjaimat taszítottam a falhoz.

- Neked is szia - krákogta egyik kezét a csuklómra rakva.

- Hol van Jungkook, te szemét? - sziszegtem idegesen.

- Honnan tudjam? - kérdezett vissza, mire egy pillanatra elrántottam a faltól és erősebben csaptam vissza rá. SiWon fájdalmasan felnyögött és levegőért próbált jutni.

- Tudom, hogy a te kezed van a dologban - folytattam egyre erősebben szorítva a nyakát. Kezét elemelte a csuklómtól, míg másikkal a hátam mögé nyúlt. Annyira azon voltam, hogy megfojtsam őt, hogy nem ért el az agyamig a szándéka, amikor pedig igen, már késő volt. Éreztem az éles szúrást az oldalamban, a tű áthatolt a kabátomon.

- Na, nyugodj meg - vett egy mély levegőt SiWon, mikor a szorításom akaratom ellenére enyhült a nyaka körül.

Percek alatt elgyengültem, a lábaim zsibbadni kezdtek, összecsuklottak alattam. Úgy dőltem el a hideg padlón, mint egy zsák.

- Mit tettél velem? - ziháltam rémülten.

A zsibbadás végigvonult a testemen, képtelen voltam megmozdulni. SiWon kárörvendő nevetésbe kezdett, majd lehajolt és a karjaim alá nyúlva vonszolt el a kanapéig. Leültetett rá, aztán fejét rosszallóan ingatva állt elém.

- Nem szép dolog így rárontani másra - mondta, mire már a nyelvemen volt a csípős megjegyzés, azonban nem tudtam kinyitni a számat. - Nem tudom, hol van a fiúd. Közöm nincs hozzá, fogd fel - kopogtatta meg a homlokom. - Lehet, hogy te azt hiszed, hogy nekem éjjel nappal azon jár az eszem, hogyan tegyem őt tönkre, de tévedsz. Nekem is van magánéletem - fintorgott rám.

Nem hittem neki. Talán azért, mert úgy ahogy, de ismerem őt, talán mert nem akarom elfogadni azt az opciót, miszerint Jungkook elhagyott. Mindenesetre, SiWon túl gyanús és ha nem lennék mozgásképtelen, már rég nem élne.

- Jesszus, a szemeid halálosak - kapta a kezét a szája elé. Szórakozott volt, nyeregben érezte magát, amivel csak még jobban felidegesített. - Ha másért nem is, az önvédelemért tuti keresni fogsz, szóval most lelépek - köszörülte meg a torkát. - De előtte... Fergeteges ötletem támadt! - mondta, és elkezdett kibújtatni a kabátomból. Tehetetlenül feküdtem ott és végignéztem, ahogy lehúzta rólam a kék pulóveremet és egy fekete táskába gyömöszölte, aztán nemes egyszerűséggel adta vissza rám a kabátot, mintha mi sem történt volna.
- Azért ha jól vagy már és elmész, zárd majd be az ajtót. Mégsem lenne jó, ha valaki idegen kutakodna a lakásomban - forgatta meg a szemeit, majd intett egyet felém. - Na, szia!"