[２０１８． １０． ２１．]
Remegni kezdtél. A hátadat simogattam, hátha megnyugszol, nem tudtam, most megölelhetlek-e vagy azzal csak rosszat tennék.
"Félek..." - mondtad elhaló hangon, majd a nyakamba borultál. - "Mióta anya elment, sokkal többet bánt."
"Shh, nem lesz semmi baj. Itt vagyok. Majd kitalálunk valamit, oké?" - emeltem fel a fejed, hogy rád nézhessek.
"Nem, már kibírom, amíg anya értem jön" - nevettél fel keserűen. - "Ne strapáld magad miatta-"
Csengettek.
"Ah, pedig mondtam nagyinak, hogy holnap jöjjön... Meg amúgy is, miért pont este kilenckor?" - mérgelődtem magamban.
"Wooyoung, téged keresnek!" - kiabált fel anya.
Ijedten összenéztünk.
Kézenfogva mentünk le a lépcsőn, viszont aki a bejárati ajtóban várt... a történet alapjan soha nem akartam látni.
"A-apa?" - dadogtál.
Rám pillantott, majd az összefűzött ujjainkra. Szemében a düh lángja gyúlt. Szó nélkül elkezdett húzni téged magával.
"NEM! NEM MEHET ODA VISSZA!" - ordítottam, majd még gyorsan megragadtam a másik karod.
"San, miről beszélsz? Hadd menjen haza" - szólt rám anya, de jelenleg nem tudtam foglalkozni ezzel, csak azzal a fájdalommal teli tekintettel, amit felém intéztél. Azt tátogtad nekem, hogy mentselek meg.
A lehető legtöbb erőmmel próbáltalak magam felé húzni, ami pár másodpercre sikerült is.
Azt a kevés időt is arra használtad, hogy megcsókolj. A családaink előtt.
"Csak, ha már nem látnál többet..." - suttogtad az ajkaimra, majd ezúttal hagytad, hogy elvigyen az, akitől meg akartalak menteni.
Üzenet elküldve
YOU ARE READING
Emlékszel? - Woosan
Fanfiction"Tudom, szakítottunk. Összevesztünk. Csúnyán. De hiányzol. Kérlek, emlékezz..." Melyben San túlságosan reménykedik. [tw! fizikai bántalmazás] 2019. 06. 11. - 2019. 07. 02.
