Avril Lavigne és Sebastian Stan fanfiction
Avril tízenkilenc éve tanulta meg, hogy még az is elhagy, aki megígérte, hogy nem fog. Tízenkilenc éve fordult fel az élete Avrilnek.
Azonban tizenkilenc év után ismét találkoznak.
A két régi jóbarát ismét...
Most már egy igazi nő lett belőlem. Önálósodtam, saját házam van, saját életem.
Gondolataimból a telefon csörgése riasztott vissza. "Szia drágám. Ugye akkor hazajössz pénteken? Nagyon fontos lenne." hallottam a telefon túlsó végén édesanyám hangját. "Szia anya. Persze, szívesen hazamegyek, de mi ilyen fontos?" érdeklődtem, miközben a lábaimat felhúztam a kanapére. "Az meglepetés, de szerintem örülni fogsz neki." hallottam, hogy kuncog egyet. Még beszéltünk egy kicsit, aztán leraktunk a telefont.
Szóval pénteken mehetek a gyerekkori házamba. Annyi szép emléket szereztem abban a házban, és azon a környéken.
1999. május Tizenöt éves voltam, Sebastian tizenhét, egy évvel felettem járt. Iskola után most is elmentünk valamerre. Én deszkával, Sebastian pedig bicajjal jött mellettem. Most nem a szokásos úton mentünk, egy új hely után kerestünk. Egy területre bukkantunk, amik hatalmas bokrokkal és fákkal volt körülvévve, ráadásul akkora fű volt, hogy látszott, régen járt már erre ember. Egy nagyobb faházat találtunk egy fán. Elkezdtem felmászni a falétrán. - Biztos jó ötlet ez? - fogta meg egyik lábamat Sebastian, hogy ránézzek. - Le is szakadhat, vagy.. vagy akármi lehetséges. - magyarázta nekem kézmozdulatokkal. - Ne már, Sebastian. Nem lesz semmi bajunk. - tettem egy újabb lépést fel a létrán, de Sebastian nem mozdult. - De felőlem lent is maradhatsz. - rántottam egyet a válamon, és felmásztam a tetejére. - Aztaa. - néztem a szép tájat. Ugyan, az egyik oldalt fákkal és bokrokkal voltunk elválasztva a külvilágtól, a másik oldalt egy kis tó volt. Gyönyörű volt, ahogy a nap a fákon átszűrődött és a tóra estek fényei. Megéreztem Sebastian közelségét a hátamnál, és vigyorogva hátrafordultam, egyesen szemeibe néztem. - Látod. Megérte feljönni. - mosolyodott el ő is. Kikerültem és a faház ajtajához mentem. Megpróbáltam kinyitni, de eléggé beszorult, így elkezdtem rúgdosni. Bejutottam az ajtón, ami mellett rögtön egy kis asztal volt, és mellette két szék. Volt két ablak, az egyik, az egyik oldalon, a másik pedig, a másik oldalon. Mondjuk már alig lehetett kilátni rajtuk, olyan koszos volt. A faház is el volt egy kicsit korhadva. - Sebastian! - kiabáltam neki, bár tudtam, hogy ő is a faházban van. - Támadt egy nagyon jó... - kezdtem el mosolyogva, de Sebastian félbe szakított. - Ötleted. - mondta unottan. - Csak azt ne mondd, hogy ki akarod takarítani ezt a házat. - húzta fel szemöldökeit, miközben megfogta a kezeimet. - Dee! - rángattam a kezeit. - Te nem akarod? - néztem rá szomorúan. - Hogyne akarnám? - húzta lágy mosolyra ajkát. Örömömben szorosan megöleltem Sebastiant.
Hétvégén úgy terveztük, elmegyünk a faházhoz. Vittünk magunkkal mindent, amire szükségünk lehet. A házikóhoz érve hatalmas mosolyra húzódott a szám. Úgy gondoltuk, hogy jobb lenne az elkorhadt léceket kicserélni, vagy megerősíteni, úgyhogy azzal kezdtük. Ezután kisepregettünk a házban és lepucoltuk az ablakokat. A végére egészen jól nézett ki. Csípőre tett kézzel néztem fel a házikóra. - Na? Meg vagy elégedve az eredménnyel? - állt meg mellettem Sebastian. - Igen. De lesz még jobb is. - mondtam majd elindultam fel, a létrán. Sebastian követett. - Oda még hozni kéne egy ágyat, vagy valami matracot. - mutattam az ablak nélküli oldalra. - És hogy fogunk ide elcipelni egy ágyat? - nevetett Sebastian. - Nos, ezt én sem tudom még, de majd meglátjuk. Éés amúgy, ki is festhetnénk a házat. - támadt egy újabb ötletem. Sebastian csak mosolygott.
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Remélem tetszett az első rész. Ha igen, akkor jelezzétek nekem, és minél hamarabb hozom a folytatást. 🥰
