Complicated

hatodik

♤

Íme egy hosszabb rész, rémélem majd tetszik nektek ;)

♤

Minek kell vagy húsz reklám egy filmbe? De tényleg. Én komolyan nem értem. Jó, rakjanak bele egyet, vagy kettőt, de minek ennyi? Idegeskedtem a tv előtt ülve, a reggelimet eszegetve.

Délután indultam el anyáékhoz. Az ablakon kinézve egész jónak tűnt az idő. Megjött a kedvem a gyalogláshoz, bár úgy lehet elég sokat kéne sétálnom. Aztán megakadt a szemem a régi deszkámon. Régen használtam már, és lehet hülyének is néznének az emberek, ha meglátnák a 34 éves Avrilt.
De ez engem mióta is érdekel?
A gördeszkával a kezemben léptem ki az utcára.
Nem emlékeztem, hogy ilyen fárasztó tud lenni, mondjuk egy pár évet kihagytam.
Kb az út felénél jártam, mikor beborult az ég, és elkezdett dörögni is.
Kérlek, csak most ne kezdj el esni!
Hát nem igazán jött be, mert pár percen belül el kezett szakadni az eső. Kb egy tizenöt percre lehettem a háztól, nem akartam már visszafordulni. Gurultam még tovább egy kicsit, majd úgy döntöttem nem kockáztatom az életem, a kezembe kaptam a deszkát és futottam hazáig.
Végre az utcába értem, végre a házhoz értem. Nem csengettem csak berohantam a házba.
- Sziasztok! Szarrá áztam, úgyhogy átöltözök. Mindjárt jövök. - kiabáltam be anyáéknak és rohantam is fel a gyerekkori szobámba. Bár kicsit kíváncsi voltam, hogy kik a vendégeink, de az most várhat. Nem akarok csurom vizesen odaállítani. Levettem minden ruhámat, még a fehérneműm is tocsogott a víztől. Vettem fel száraz fehérneműt, egy melegítőt és egy bő pólót. Ahhoz képest, hogy nyár közepe van én eléggé fáztam.
Nyitottam ki az ajtót, hogy leinduljak a többiekhez, de egy mellkassal találtam magam szemben. Lassan néztem fel az illető arcára. Tekintetünk találkozott, én köpni-nyelni nem tudtam. Nem mozdult egyikünk sem. Nem hittem a szememnek. Ez nem lehet Ő!
- Szia. - szólalt meg végül lágy hangon.
Nem tudtam megszólalni se. De nem.. nem is akartam. Nem! Azok után, mint amin keresztül mentem. Miatta.

2000. április 16.
Kézen fogva mentünk végig az iskola folyosóján. Kézen fogva léptünk ki az iskola kapuján, és kézen fogva indultunk haza. Sebastian lelassított az egyik kis utcában.
- Miért álltunk meg? - mosolyogva néztem rá, de Ő nem mosolygott. Kezét az arcomra tette.
- Beszélnem kell veled, Avril. - mondta halkan, lehajtott fejjel.
- Megrémisztesz, Sebastian. - tettem kezemet az arcomon pihenő kezére.
- Figyelj, - nézett ismét szemeimbe - az van, hogy felkínált nekem az élet egy nagyszerű lehetőséget, és hülye lennék nem élni vele. - hadarta el. - El kéne utaznom. - mondta halkan. Arcomrol lehervadt az a hatalmas mosoly. - Lehetséges, hogy egy híres színész lesz belőlem. - szólalt meg ismét, de kirántottam fejemet kezei közül. - Avril, meg kell értened. Te is ezt tennéd. Te is híres énekesnő leszel, el fogsz költözni, és mindig turnén leszel. Te is ezt tennéd. - lettek könnyesek Sebastian szemei.
- Nem, én egyáltalán nem ezt tenném, Sebastian. - kezdtek legördülni arcomon a könnycseppek.
- Érts meg kérlek. Tudod, hogy szeretlek. - jött közelebb hozzám.
- Nem, Sebastian. Most.. most szakítasz velem, ugye? - néztem mélyem szemeibe. Nem szólalt meg. Lehet azért mert nem akarta kimondani azokat a szavakat, amelyek engem szétmarcangolnak belülről, vagy csak nem ment neki. Patakokban folytak a könnyeim, de nem csak nekem, Sebastiannak is. Kezét arcomra tette, úgy hívott csókba. Nem akartam abba hagyni, sosem akartam abbahagyni. Örökre úgy akartam maradni, abban a pillanatban, de Sebastian eltávolodott.
- De megígérted, Sebastian. Kisujj esküt tettél rá, hogy mindig itt leszünk egymásnak. - töröltem le könnyeimet.
- Sajnálom. - suttogta sírva.
- Hogy élhetném túl azt, hogy nem vagy itt, aki azt ígérte, hogy nem hagy itt. - kiabáltam vele. Ő csak adott egy csókot ajkaimra.
- Szeretlek, Avril. Mindig szeretni foglak. - ennyi volt. Ez volt az utolsó szava hozzám. Fogta magát, és elindult a másik irányba. Ott hagyott engem, és sose láttam többé.