07

1K 112 20
                                    

Tíz nap telt el. Anya állapota egyre rosszabbodik, és nem tudom, mit tehetnék. Újabban minden délután bejárok hozzá. Ki fogom használni az utolsó pillanatokat, amíg együtt lehetünk.

Belegondolni abba, hogy egy ember élete milyen gyorsan abbamaradhat... Borzasztó. Egyik pillanatról a másikra már sehol sincs. És mi marad utána? Mértéktelen fájdalom és gyász.

Mondjuk a fájdalom már megvan. A Woojin iránti érzéseim azóta sem tisztázottak, és kezdem feladni azt, hogy valaha is megértem magam.

Olyan reménytelen vagyok.

(...)

Feküdj le aludni... mondjuk örökre.

Ez a mondat jár a fejemben egy újabb lelki hullámvölgy alatt az éjszakában.

Talán túl sokat gondolkoztam, és megőrjítettem magam az önálló életet kezdett gondolataimmal. Már nem én irányítom őket. Akkor támadnak le, amikor akarnak. Örömmel falnak fel belülről, én pedig hagyom magam. Hogyan is tudnék küzdeni ellenük?

Gyenge vagy.

Haha, lehet. De ez mikor is volt újdonság?

Soha.

Kimászok az ágyamból, tapogatózva megkeresem az íróasztalomat, majd felkapcsolom az állólámpát. Előveszek egy papírt és egy tollat, és írni kezdek.

Nem tudom, mi ütött belém, hiszen eddig nem akartam megölni magam. Mégis most úgy vagyok vele, hogy ki tudja, mikor kell majd anya és Minho után mennem? Jobb, hogyha előre megírom a búcsúm, hogy ezzel már ne kelljen akkor foglalkoznom...

Már könnyezem, mire befejezem a levelem. A kezembe veszem, és utoljára átolvasom.

"Szia, Kedves Valaki!

Nem tudom, ki fogja ezt olvasni, de szeretném, ha tudnád: sajnálom. Én sem akartam ezt - egészen idáig talán ez volt a tőlem legtávolabb álló dolog. Ugye, hogy a lelki fájdalom mennyire megváltoztatja az embert? Teljesen behálózza a gondolataid, és nem tudod, ki voltál ezelőtt. Nem látod azt a régi boldog éned, aki mindig mosolygott, és nem lehetett megbántani.
Vagyis bántani lehetett, de nem megbántani.
Talán belőlem sem az apró beszólások váltották ki ezt, hanem a szeretteim hiánya és a magány.
Még a tömegben is magányos vagyok. Ez a világ legfájdalmasabb érzése.
Pont annak az áldozatává váltam, aminek a legyőzésére elszántam magam.
Nem tudok tovább küzdeni. Az emlékek és a gondolatok szép lassan felfalnak.
Ha ezt olvasod, biztosan fontos ember vagy számomra. Tudnod kell, hogy szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Ne légy szomorú amiatt, hogy elbuktam - ez teljes mértékben az én döntésem volt. Nem a te hibád. Senkié sem.
Talán nekem kellett volna másképp látnom a dolgokat.
Ne haragudj."

Elteszem az egyik fiók mélyére. Még később szükségem lehet rá.

Bár remélem, nem lesz...

Meg akarok halni, de mégsem. Hogy lehet valaki ennyire ellentmondásos?

Sóhajtok, majd a tenyereimbe temetem az arcom, miközben a könnyeim egyre csak folynak.

Sötét van, és szomorú vagyok.

Egyedül vagyok.

8.2 - Stray KidsWhere stories live. Discover now