- Ne már, hogy a másik két osztály is jön! - sóhajt fel Changbin, amikor megpillantja a gyerekekből álló tömeget.
- Én sem tudtam, de szerinted egyedül mennénk három busszal? - ásítok.
- Nem tudtátok? - lép oda hozzánk Jisung, miközben álmosan kiejti ezt a mondatot. Egy fejrázás után mindkettőnk részéről befejezettnek nyilvánítjuk a beszélgetést, és tovább nézünk magunk elé, vagy a többiekre, akik úgyszintén azt várják, hogy felszálhassunk végre.
Reggel hat óra múlt, a nap nem rég kelt fel. Legtöbbünk már fél öt óta talpon van, a koránkelés pedig egyáltalán nem esett jól. Igaz, hogy néha már akkor felébredek, de most valamiért mégsem sikerült. Bezzeg hétvégén, amikor sehova se kell mennem, ötkor már reggelizem, mert képtelen vagyok aludni.
Woojinre pillantok, aki a hármas csoportunktól pár méterre beszélget Hyunjinnel és Seungminnel. Egyszerre okoz fájdalmat és tölt el izgalommal ez a látvány. Hiszen hamarosan csak az enyém lesz... vagy nem.
De erősen remélem, hogy igen.
Mikor megkapjuk az utasítást, miszerint pakoljuk a bőröndöket a csomagtartóba, majd szálljunk fel, mindenki egyszerre indul meg, ezzel kezdetét veszi egy újabb negyed órás várakozás.
Beszélgetést hallok tőlem nem messze.
- Átmehetnénk az ön osztályához? Yunsung és Daewon azt mondták, cserélnének velünk. - Ismerős ez a hang.
- Felőlem rendben - válaszol az osztályfőnököm. Jaj, ne, ki akarhat átjönni hozzánk?
Hangosan fel nem tett kérdésemre csak később kapom meg a választ. Már csak egy négyes ülés maradt szabadon, szóval Changbinnel lehuppanunk oda, majd mikor pár perc után sem jön hozzánk senki más, vállat vonva könnyebbülünk meg, hogy egyedül leszünk.
Persze.
- Helló, srácok! - ül le velem szemben Felix, mellé pedig a szintén vigyorgó Jeongin. A meglepettségtől csak pár másodperc múlva mondok egy halk sziasztokot. Changbin arcáról tisztán le lehet olvasni a megvetést és az utálatot Lix felé.
Megértem. Én is gyűlölöm őt teljes szívemből. Hiába kedveltem meg az elején, teljesen elvesztettem azt a bizalmat felé. De Jeongin kibaszottul hiányzik. Azt hittem, elengedtem őt, de ez lehetetlen. Annyira a szívemhez nőtt azalatt a három év alatt, amíg velünk volt...
A legfiatalabb kérdőn a párjára pillant, mintha engedélyt kérne valamihez. A másik bólint, a következő pillanatban pedig már Innie karjai fonódnak a testem köré. Habozás nélkül viszonzom az ölelését. Határozottan, de gyengéden szorít magához - azaz én is hiányoztam neki. Amíg erre rájövök, valamit a fülembe suttog.
- Sajnálom, hyung. Ments meg... - Ezzel elenged, engem megint a gondolataim viharában hagyva. Mitől mentselek meg, Jeongin? Miben kell segítenem? Gyere vissza, és mondd el!
Még mindig szeretlek, és nem akarom, hogy neked bármi bajod legyen. Kérlek, mondd el, mitől mentselek meg! Történt veled valami, amiről nem tudok?
Megint ránézek, ahogy Felix éppen a sírástól rázkódó testét szorítja magához. A kezüket kezdem szuggerálni. Lix átkarolta a maknae hátát, de ő a tenyerét a másik mellkasára tette, karja megfeszül, mintha el akarná tolni őt, de nem meri.
Abban a pillanatban összeáll a kép.
أنت تقرأ
8.2 - Stray Kids
قصص الهواة"- Mit csinálsz? - Tanulok. Próbálok úgy tenni, mintha átlagos diák lennék, tudod... Mint akinek nem rákos az anyja, és nem ölték meg egy barátját." Melyben Chan eldönti, hogy leküzdi a magányt, és normális úton folytatja az életét. [tw! fizikai bán...
