8.2 - Stray Kids

13

- Vissza kéne mennünk, nem? - kérdezi halkan Woojin tíz óra körül. Válaszként csak felállok, majd őt is felhúzom a csuklójánál fogva. Átkarolja a vállamat, én pedig a derekát, majd csendben elindulunk vissza a szállásra.

Az égbolt már egyszínű fekete, csillagok is alig pompáznak rajta. A nem rég még csodálatos színkavalkádot elnyelte az idő. Hűvös a levegő, de legalább szél nem fúj, így békésnek tűnik az éjszakai út.

Kellemes a sötétség. A túl sok lámpa zavaró lenne. Hiszen az éjszaka ilyennek lett teremtve, mi emberek mégis teljesen meg akarjuk változtatni.

De mi van akkor, ha az éjszaka szeret ilyen üres és fekete lenni? Ha az a néhány csillag, amely fényt hoz neki pont elég számára?

Nappal pedig sokszor elhúzzuk a függönyöket, hogy sötét legyen, mondván "túl fényes a nap". Néha még akkor is, ha felhős az ég. Miért akarjuk, hogy a két napszak találkozzon az ellentétével mesterséges úton is? Ezért van a napfelkelte és az alkonyat. Hogy fényt hozzon az éjszakába, és sötétséget a nappalba.

Az előbbit most megkaptam Woojin személyében.

- Megjöttünk! - lépünk be a húszas szobába, ahol meglepetésünkre nem ketten tartózkodnak, hanem négyen. Erre mindannyian felénk kapják a fejüket, majd szinte egyszerre rohannak oda, hogy megöleljenek minket.

- Gratula, balfaszok! - kiált fel Hyunjin.

- Köszi, te gyökér! - szól vissza a párom.

Egyébként jó baráti társaság vagyunk...

- Amúgy ti hogy kerültetek ide? - nézek Woojin szobatársaira.

- Miután elmentetek, átjöttünk pletykálni - von vállat Seungmin lehuppanva az egyik ágyra, sorban pedig mindenki követi a példáját, kivéve a legidősebbet, aki az ölemben talál magának helyet. Miközben a többiek beszélgetnek, én inkább puszikkal kezdem belepni a nyakát, amit szerelmem elégedett sóhajokkal nyugtáz. Elmosolyodva folytatom, de ekkor Jisung szól közbe.

- A francba is, csókold már meg!

Szó nélkül teljesítjük kérését, mire hatalmas őrjöngés veszi kezdetét. Remélem, vastagok a falak.

Kopogás hallatszik, amire egyből szétrebbenünk. Changbin kitárja az ajtót, de amint meglátja ki az, már csukná is vissza, de rászólok, mielőtt bármit is tehetne. Akárki is az, érzem, hogy nem hiába jött hozzánk.

- Ne! Engedd be! - kiabálok. Szobatársam hátrébb lép, a vendég pedig át a küszöbön. Amint meglátom, ki az, egyből rohanok hozzá, hogy megöleljem.

Jeongin áll a fal mellett, sírva. Nyakán rengeteg szívásfolt éktelenkedik, haja teljesen össze van borzolva, mintha megtépték volna. Alig bír megállni a lábán.

Ahogy hozzáérek a derekához, gyengén ellök magától.

- Ne, fáj!

A hóna alá fogva támogatom el az egyik ágyig Hyunjin segítségével. Leülök szorosan mellé, miközben a nekem szánt mondata cseng a fejemben.

"Ments meg..."

- Mi történt? - fogom meg a kezét, amit Woojin féltékenykedve, de tűr. Most amúgy sem tudok vele foglalkozni. Lefoglal az, hogy akit még az életem árán is megvédenék, itt sírdogál, ki tudja hogyan szerzett és mennyi sebbel.

- Felix bántott! - sír fel, Hyunjin pedig nyugtatólag a hátát kezdi el simogatni.

- Hogyan bántott? - Keresem vele a szemkontaktust, de nem mer rám nézni, mintha még tőlem is félne. Egyre jobban zokog, így nem tud válaszolni. A többiek csak csendben figyelik, mi történik. Nem igazán tudják, mit kéne ilyenkor tenni.

Az a baj, hogy én sem tudom. De próbálkozom.

- Bántott már máskor is? - teszek fel másik kérdést. Erre csak hevesen bólogat. Te jó Isten...

- Vedd le a pólód, hozom az elsősegély-dobozt - mondja halkan Woojin, mire Innie egyből teszi, amit kért.

Felsőtestét a néhány frissen szerzett folt mellett rengeteg régebbi fedi. Sokkoltan nézek végig rajtuk. Ezt teszi az ember azzal, akit szeret?

- Mindig bánt... Vagyis akkor, amikor nem teszem azt, amit ő akar - motyogja Jeongin. Már nem sír, nem is szipog, mintha a végtelen fájdalmat egy sokkal mélyebb üresség vette volna át egyik pillanatról a másikra.