8.2 - Stray Kids

18

- Chan, Jeongin - szólít meg minket Felix, már távozásra készülve a rendőrök kíséretében. Mindketten álmosan rápillantunk. - Tudom, hogy soha a büdös életben nem fogtok megbocsátani, és nem is kérem. De remélem, ha majd még találkozunk, egy normálisabb oldalamat fogjátok látni - szomorúan elmosolyodik, majd kilépnek az ajtón. Összezavarodva nézünk egymás szemébe Innievel. Nem tudjuk, mit gondoljunk.

Mintha... hirtelen megváltozott volna. És ez lehetetlennek tűnik, de őszinte volt az, amit mondott.

- Most sírnék, de már nem tudok - szólal meg a maknae halkan, mire felnevetünk. - Azt hiszem, hiányozni fog - sóhajt.

- Nekem is, de csak amiatt, amit most mondott - válaszolom hátradőlve a fotelben.

Itt ülünk a szétrombolt szobában egy verekedés után, és beszélgetünk. Normális életút, hol vagy?

Szerintem ilyenem nekem sosem lesz.

- Woojinék hova lettek?

- Azt hiszem, visznek még egy ágyat a mi szobánkba neked.

- Hyung...

- Mi az?

- Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani, de köszönöm, hogy segítettél. Főleg, hogy veled is megtette volna azt, amit velem. - Hangja tele van gondterheltséggel, mintha bűntudata lenne.

- Igazából nem bántam volna, amíg téged biztonságban tudhatlak - mosolygok rá.

- Biztonságban? Nézz már körbe! Itt vagyunk a véres ruháinkban, tele sebekkel a káosz közepén, és te a biztonságról beszélsz? - nevet fel hitetlenül, mire én is kuncogok.

- Nem tudom, már olyan álmos vagyok, hogy felőlem világvége is jöhet, én átalszom.

- Akkor aludjunk - jelenti ki, majd próbálna azonnal felállni, de visszaesik, így végül egymásra támaszkodva haladunk végig a folyosón.

(...)

- Ez a kirándulás eléggé sűrű volt - szólalok meg másnap reggel, miközben összepakoljuk a cuccainkat, készülve a délutáni hazaútra. Azaz Woojin és Changbin bevállalták, hogy segítenek nekem és Jeonginnak rendezkedni, mi pedig pihenjünk. Nem volt kellemes hétkor felkelni egyikünknek sem, mivel hajnal kettőig talpon voltunk. Szóval most az ágyon fekszünk, Innie már a szemeit is becsukta, gondolom aludni szeretne még.

- Az biztos - sóhajt a párom. - De legalább Felix kikerült a képből.

- Tényleg, vele mi lesz? - kérdezem.

- Ha jól tudom, holnap őt is visszaviszik Szöulba, és ott lesz a tárgyalás.

- Nekünk ugye nem kell ott lenni? - nyafogok. Nincs kedvem folyton felhánytorgatni a múltat. Egyszer megtörtént, ennyi. Nem kell örökké erről beszélni; főleg hogy rengeteg rossz emléket idéz elő.

- Mivel már megvan a vallomásotok, valószínűleg nem.

- Hurrá.

- Jeongin, melyik cipődet rakjam el? - kérdezi Changbin. Oldalra pillantok, ahol a maknae már javában durmol, közben halkan szuszog. Elmosolyodom aranyosságán.

- Alszik - mondom. - Idefelé a kék volt rajta, szóval gondolom most is azt veszi majd fel.

- Köszi - bólint, majd kezdetét veszi jónéhány csendes perc.

Inniet kezdem el figyelni, miközben a gondolataimmal tartom ébren magam.

Olyan békés ilyenkor... még a lelkében tomboló viharok ellenére is. Neki sikerült elküldenie a felhőket a feje fölül.

A tudtán kívül megölte egy barátját, a párja elszakította a társaitól, megalázta, verte, és ő még így is szereti őt. De őt is elvesztette. Biztosan elveszve érezheti magát, mégis valahogy elrejti ezeket a sérelmeket, és képes felszabadultan nevetni.

Az emberek olyan ellentmondásosak. A leggyengébb láncszemek a legerősebbek, és a legnagyobb kutyák buknak el a legkönnyebben, miközben magukat harapdálják.

Talán az utóbbi én vagyok. A baráti társaságom haldokló vezére.

- Mi a baj? - fekszik mellém Woojin. Felé fordulok, átkarolom, és egy puszit nyomok a szája sarkára.

- Nincsen semmi - túrok bele a hajába, majd tincseivel kezdek játszani.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha hazudsz - simít végig arcomon, miközben aggódóan néz szemeimbe. A francba is, ezzel mindig ki tudja szedni belőlem az igazat. Ha nem mondanám el, ő is szomorú lenne, és azt nem akarom.

- Csak hirtelen rossz kedvem lett - zárom rövidre, ő pedig egyből megölel gyengéden, mint aki mindent tud.

És talán tudja is, mit érzek. Hiszen szinte mindent elmondtam neki a velem történt dolgokból.

Nem lehetek elég hálás azért, hogy ilyen barátom van.

Viszonzom tettét, államat a feje tetejére támasztom, miközben egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon.

--

jézusom, bocsánat, hogy tegnap nem volt fejezet, és ez is ilyen lapos lett ><