Dróton Függő Báb

Család

A torkomba gombóc keletkezett. Az egyetlen férfi akit szerettem feleségül akar venni.

-Nem értelek...-törte meg az időközbe keletkezett csendet. -Hogyan tudsz még engem szeretni? Hiszen...hiszen annyi szörnyű dolgot tettem veled kicsikém!

A könnyiem utat törtek mire ő nevetve megrázta a fejét és magához húzva átölelt. A keze hátamnál matatott majd egy mozdulattal lehúzta a ruha cipzárját ami pehely könnyűen a földre esett. Kiléptem a cipőmből amitől még kettő fejjel alacsonyabb lettem Sylvesternél. Ő pedig lassan végig nézett rajtam.

-Rendesen kéne enned. Iszonyatosan sovány vagy. Hogy fogsz így kihordani egy gyereket?

-Tessék?-kérdeztem vissza. Eddig nem is gondoltam arra hogy nekem valaha gyerekem lesz. Egyedül Sylvester kellett nekem, csak ő maga, senki más. Nem kell nekem gyerek, az csak nyűg és teher. De ő máshogy gondolja.

-Hát szeretnénk gyereket nem? Vagy is én mindenképp. Hiszen valakinek örökölnie kell a helyemet. És jó lenne miharabb nyélbe ütni ezt az egészet.

-Nem kéne előbb...összeházasodnunk?

-Myrtill, hol élsz te? Ez már a 20.század! Na gyere, ülj le ide!-paskolta meg az ágyat. Óvatosan leültem mire egyből rám vetette magát. Hanyatt döntött az ágyán, és fölém tornyosulva csókolni kezdett. Majd a testem többi pontját is behintette a puha ajkával. Én pedig csak szüntelenül mosolyogtam. Bármit akart én hanytam neki, vagy éppen ha kellett megcsináltam.

Egymás mellett feküdtünk betakarózva, én a kezemet a mellkasára tettem és a két ragyogó fekete szemét csodáltam. Látta hogy őt figyelem majd egy mosoly után egy apró csókott nyomott a számra.

-Sylvester...mikor szeretnél gyereket?-kérdeztem félve. Nem igazán vágytam arra hogy hárman legyünk, de neki fontos volt. Így nekem is.

-Amikor készen állsz Myrtill. De remélem hamar eljön. -ízlelgettem a válaszát, majd ledobtam magunkról a takarót és felültem a derekára.

-Akkor jöjjön az a baba!-suttogtam, mire dicsőségesen mosolygott.

A nap hátralévő részében a jövőnket tervezgettük. Hogy milyen lesz hárman. Milyen lesz vajon a közös gyerekünk? Vagy talán gyerekeink? Biztos vagyok benne hogy Sylvester lesz a világ legjobb apukája. Viszont Sylvester kikötötte hogy egy ideig ne beszéljünk az eljegyzésről. Senkivel. Mert az most lényegtelen. A lényeg az hogy egészséges babát hozzunk össze. Ez a hozzáállás megijesztett, hiszen még meg se fogant a gyerek. És mi van ha nem lesz? Ha esetleg nem tud bennem megfoganni? Sylvester el fog hagyni, és keres valakit aki tud neki gyereket szülni...Nem, biztos hogy! Meg kell fogannia annak az istenverte gyereknek! Muszáj!

Sírva kelltem fel éjszaka közepén. Sylvester nem kellt fel. Odasétáltam a hatalmas álló tükörhöz, a kezemet a hasamra szorítottam.

-Kicsikém, kérlek...kérlek gyere hozzánk! -nem tudtam mit mondhatnék egy nem létező gyereknek. -Remélem látod anyádat szenvedni, szóval toldd ide az aprócska kis segged, létszives!

-Myrtill kivel beszélsz?-riadt fel Sylvester.

-A gyerekünkel.

-És mit akarsz tőle?-dünnyögte.

-Hát hogy, siessen. -feleltem, mire csak kinevetett.

-Mymi ez nem megy ilyen gyorsan. Várj még pár hetet. Addig élvezd ki hogy csak ketten vagyunk!

Megkönnyebülve bólintottam majd visszafeküdtem mellé. Bárcsak sose foganna meg! Talán reménykedne! Talán nem hagyna el!