James Potter és a brongfalli gyilkos

Feltérképezni a feltérképezhetetlent

Bár a fiúkat nagyon foglalkoztatta, hogy vajon mi lehet a titka egy roxforti térkép elkészítésének, nem törődhettek minden percben ezzel, mert a tanárok egyre inkább belelendültek a tanításba, na meg ott volt Remus is.
Hétfőn este lekísérték a fiút a gyengélkedőre, mivel egyre csak közelgett a telihold. Nem sokat maradhattak, Madam Pomfrey pár perc beszélgetés után kitessékelte őket a helyiségből. A Griffendél klubhelyisége felé menet mind azon töprengtek, vajon hogyan is segíthetnének a barátjuknak.
- A nyáron egy csomó könyvet olvastam, ami a vérfarkaskórról szólt, de egyikben sem volt semmi hasznos – szólt James, amikor már a szobájukban voltak.
- Nekünk meg nem is nagyon vannak otthon könyveink – vakargatta Peter a fejét, és mivel épp a fürdéshez készülődött, ráterítette a vállára a kék törölközőjét is, mint valami palástot. – Kettőt találtam a témában, de az egyiket már itt is olvastuk tavaly, a másik meg semmi újdonságot nem írt.
Sirius is csak megvonta a vállát.
- Nekünk van nagy könyvtárunk, meg vérfarkasos könyveink is, de azokban nem arról írnak, hogyan segítsd, hanem hogy hogyan pusztítsd el őket.

Bűbájtanon Flitwick professzorral átismételték a javító varázslatot, mágiatörténeten Binns a koboldok egyik lázadásáról magyarázott, gyógynövénytanon pedig megismerkedtek a mérges halkinokkal. Sötét varázslatok kivédésén továbbra is a mumusokról tanultak, bájitaltanon pedig a kitartás italát főzték – kevés kitartással.
Az egyetlen felüdülés az unalmas órák közt a legendás lények gondozása volt. Bár a tohonya turkák sem éppen érdekesnek mondható lények, Ebshont annál inkább. A húsos testű állatkákat szétosztotta a diákok közt, majd távolabb gilisztákból lerakott egy célvonalat, és az nyert, akinek az állata legelőször ért oda. A mai napon ez nem más volt, mint Margareth Kydd, akinek az lett jutalma végül, hogy a tohonya turkákat ő pakolhatta vissza a vödörbe.
Mugliismereten alapfogalmakat kezdtek tanulni, Green professzor pedig minden órát azzal kezdett, hogy végigkérdezte az új szavakat.


Csütörtök délután ráadásul Jamesnek még a kviddicscsapattal volt találkozója. Ez alkalommal nem gyakoroltak, csupán lementek az öltözőbe, és megbeszélték a főbb teendőket a jövőre nézve.
- Tavaly megnyertük a kviddicskupát, és azt hiszem, mind egyet értünk abban, hogy idén is ez a célunk – kezdte Gwenog az egyik padon lazán hátradőlve. – A csapatban nem sok változás történt a tavalyi évhez képest, csupán Gabe ment el. A jövő héten tehát terelő válogatót kell tartanunk. Nektek melyik nap felelne meg?
- Nekem csak a kedd nem jó – felelte Agnes, a többiek pedig hallgattak.
Gwenog bólintott.
- Jó, akkor mit szólnátok ugyanígy csütörtökhöz? Meg akkor az egyik edzés is lehetne ilyenkor és mondjuk hétfőn.
A társaság egyetértően morgott valamit.
- Imádom, hogy ilyen lelkesek vagytok – csóválta meg a lány a fejét. – Mi van még? Idén, szokás szerint három mérkőzést játszunk: az elsőt november elején a Mardekár ellen, a másodikat március elején a Hugrabuggal, majd május végén a harmadikat a hollóhátasokkal. Kérdés, óhaj-sóhaj? Nincs? Akkor azt hiszem, mára ennyi volt. Legyetek jók!

A pénteki nap gyorsan eltelt. Reggel bűbájtanon és SVK-n tovább gyakoroltak, majd dupla átváltoztatástanon újabb tananyagba kezdtek.
McGalagony egyetlen pillantására az egész osztály elnémult, a tanárnő pedig belekezdett a magyarázásba:
- A mai óra anyaga az animágia lesz – kezdte. – Animágus az a varázsló, aki képes állati alakot ölteni. Ez nem veleszületett képesség, épp ellenkezőleg: animágussá hosszú évek alatt válhat az ember, akkor is csak kitartó munkával. Nem is csekély kockázattal jár a tanulása, így nem véletlen, hogy a minisztérium szigorúan ellenőrzi mindazokat, akik úgy döntenek, hogy meg szeretnék tanulni a mágia ezen különleges ágát. Bizonyos időközönként meg kell jelenni egy vizsgálaton, ahol ellenőrzik, hogy minden a megfelelően halad, végül pedig bejegyzik az adott személyt, állati alakját, ismertetőjegyeit. Nem árt, ha az ember munkáját szakképzett, erős varázslók segítik, jómagam sem egyedül álltam neki az animágia tanulásának, hanem Dumbledore professzor segítségével.
McGalagony ezután bemutatta az átváltozást is: egy szempillantás alatt macskává változott, mire az egész osztály ámulatba esett.
- Hú!
- Azta!
- De jó!

Páran még meg is tapsolták a mutatványt. McGalagony visszaváltozott, majd folytatta, óra végén pedig a kérdéseket is megválaszolta.
- A tanárnő választotta ki, hogy macska szeretne lenni? – kérdezte Felicia. – Vagy ez mi alapján dől el?
- Remek kérdés, Miss Risum. Azt, hogy az egyén milyen állati alakot ölt, nem lehet befolyásolni. Általánosságban elmondható, hogy egyezik az illető patrónusával, de míg a patrónus alakja megváltozhat, addig animágusként egész életén át ugyanaz az állat lesz az emberből.
Mivel több kérdés nem akadt – pontosabban akadt volna, de mivel péntek volt, ráadásul utolsó óra, a csengő pedig megszólalt, a diákság úgy döntött, a kérdések ráérnek a következő órán is – a tanárnő elengedte őket.

A klubhelyiség fele menet a fiúk azért még átbeszélték maguk közt a témát.
- Szerintem ez elég menő dolog – mondta James. – Csak huss! És már valami állat vagy!
- Te amúgy is egy állat vagy – közölte vele Sirius, mire ő csak vetett rá egy goromba pillantást.
- Tényleg aranyos dolog – szólt közbe Peter. – McGalagony is milyen édes cica lett.
- De nyilván én valami sokkal jobb állat lennék – mondta neki James, és átugrott egy trükkös lépcsőfokot. – Mondjuk egy oroszlán. Vagy egy feketepárduc – élte bele magát a dologba, aztán gonoszan rávigyorgott Siriusra. – De lehetnék akár kacsa is. Te úgy is azoktól félsz a legjobban.
- Én nem félek, hanem egészséges mértékben tartok tőlük – közölte vele Sirius. – Amúgy meg te tuti valami kecske lennél.
- Akkor jól megrágnám a salátádat!
- Nincs is salátám.
- De ha lenne!

Szombat reggel lementek Remushoz a gyengélkedőre, de miután a javasasszony elzavarta őket, mert már néhány napja kitiltotta őket onnan, úgy döntöttek, hogy itt az ideje megtréfálni a roxforti népséget. Valami igazán egyszerűvel szándékozták kezdeni az évet: kidekorálták a lovagi páncélokat. Rózsafüzéreket varázsoltak a rájuk, a szertárból lopott girlandokat sálként a nyakukba akasztották, majd rúzst kunyeráltak egy felsőbbéves lánytól, és csókos szájat készítettek nekik.
- Olyan gyönyörűek – borult James megjátszott meghatottsággal Sirius vállára, aki megveregette a hátát.
- Tudom. Tudom.
Nem sok idejük volt kiélvezni a látványt, mivel a szomszédos folyosókról léptek zaja hallatszott, így jobbnak látták egy titkos járaton keresztül távozni.

A nap további részében a Roxfort térképének titkán agyaltak. Végül arra jutottak, hogy szakértői segítség bevonására lesz szükségük.
Ezen a napon a Bűbájos Bajkeverők Kelléktárában hárman tartózkodtak: Leon, Valentine és Kingsley.
A fiúk a kanapékon elnyújtózkodva beszélgettek, és épp jót nevettek valamin, amikor a harmadévesek csapata belépett a helyiségbe.
- Sziasztok! – köszöntötték egymást, majd hamar rá is tértek a lényegre.
- Miben segíthetünk? – kérdezte Kingsley előrehajolva.
- Nem egészen olyan problémával jöttünk, mint szoktunk – kezdte James. – De ti talán tudtok segíteni.
A fiúk kérdő pillantására elővettek egy pergament, és közölték a problémát.
- Nem tudjuk rárajzolni a Roxfortot.
Ezt bizonyítandó Peter húzott néhány vonalat, de amint összeállt volna valami értelmezhető ábrává, eltűnt minden a lapról.
- Persze hogy nem – közölte Leon. – A Roxfort feltérképezhetetlen.
- Mi is erre gondoltunk – mondta James. – De ez akkor is igaz, ha nem azt akarjuk lerajzolni, hogy az országon belül hol helyezkedik el, hanem ha azt, hogyan lehet eljutni a klubhelyiségből a nagyterembe? Ennek mi értelme?
- Ne keress benne logikát – vont vállat Valentine.

- De mi térképet akarunk csinálni – jelentette ki Sirius.
- Minek?
- Mert nem lehet – felelt James.
Leon az égre emelte a tekintetét.
- Akkor hacsak nem szereztek valami különleges papírt, ami hagyja, hogy kidekoráljátok a Roxfort képével, nem hiszem, hogy meg fogjátok valósítani a lehetetlen tervet.
A fiúk összenéztek, és se szó, se beszéd, kirohantak a teremből, és egészen a szobájukig meg sem álltak. Ott aztán megtorpantak, mert amire éppen szükségük lett volna, az Remus ládájában volt. Nem akartak a holmija közt kutakodni, meglátogatni viszont nem tudták, mert két napja Madam Pomfrey már nem engedi be őket a gyengélkedőre. (Ennek lehet köze ahhoz, hogy egy egész polcnyi bájitalt döntöttek le véletlenül. De persze ki tudja.)

Így aztán a nagy lelkesedésük hamar elszállt. A délután nagy részét a szobában fetrengve töltötték, aztán amikor megéheztek, elindultak a nagyterembe. A klubhelyiségben összefutottak Maryvel és a nővérével. Előbbi sírt valami miatt, Anastasia pedig próbálta vigasztalni – kevés sikerrel.
Mary mostanában nem zaklatta Jamest, így a fiúnak tulajdonképpen semmi baja nem volt vele, bár azért most is próbált igyekezni, nehogy szóba kelljen állnia a lánnyal.
A vacsora vidám hangulatban telt, megbeszélték, hogy éjszaka újabb felfedezőútra indulnak. A nagyteremből kilépve összefutottak Regulusszal, aki a falnak dőlve álldogált.
- Te kire vársz itt? – kérdezte Sirius számonkérően.
- Senkire – érkezett a felelt.
- Akkor meg mit állsz itt?
- Csak úgy állok.
- Te nem szoktál csak úgy állni.
- Hát most de.
Peter és James összenéztek. Ha így folytatják, még holnap reggel is itt fognak állni.
- Jó. Akkor bizonyára nem bánod, ha én meg melléd állok.
- Csak nyugodtan.
És Sirius valóban mellé állt. A másik két fiú még nézte őket pár másodpercig, aztán megunták a dolgot.
- Azt hiszem, mi Peterrel most megyünk, de ti csak nyugodtan álldogáljatok itt. Majd gyere, ha befejezted – fordult James Siriushoz, aztán Peterrel együtt otthagyták őket.


- Ezek biztos nem normálisak
- Szerintem sem.
Ebben maradtak. Mire Sirius is visszaért, már mindketten megfürödtek és készen álltak arra, hogy útnak induljanak az éjszakai kalandnak.
- Na, jót álltál magadért? – kérdezte Peter, amikor a fiú belépett a szobába.
- Nem vagy vicces...
- De, kifejezetten – állt Peter mellé James. – Kit várt a tesód?
- Hát épp ez az! Senkit!
- És ez baj?
- Igen. Mert azért maradtam ott.
- Nem látom az összefüggést – vallotta be James. Sirius lehuppant az ágyra.
- Azt hittem, hogy valami hülye mardekáros haverját várja. De nem. Szóval teljesen feleslegesen maradtam ott. Jó, mondjuk legalább kiderült, hogy szerencsére még mindig nincsenek barátai...
James rábámult a fiúra.
- Mi az, hogy „szerencsére"? Te most komolyan annak örülsz, hogy egyedül van?
- Nem. Vagy de. Én csak azt nem akarom, hogy azokkal a hülyékkel haverkodjon. Felőlem szerezhet magának barátokat a hollóhátból, vagy mit bánom én honnan.
James átgondolta a hallottakat, aztán óvatosan megszólalt:
- Regulus nem a tulajdonod. Ha ő mardekárosokkal akar barátkozni, akkor azt fogja tenni. Te nem tilthatod meg neki.
- Tudom! Csak amilyen béna... Tuti kihasználnák.
- Ó, szóval félted? – derült fel James.
- Félti a rosseb! – akadt ki Sirius. – Egy idegesítő kis pöcs.
Peter nevetve elmerengett.
- A gyönyörű testvéri szeretet! Micsoda jóból maradunk ki – pillantott Jamesre, aki egyetértően bólintott.

Amikor úgy ítélték meg, hogy a többi diák már nagy valószínűséggel alszik, kilopóztak a klubhelyiségből, és elindultak felfedezni a kastélyt. A sötét folyosókon bóklászva levették magukról a láthatatlanná tévő köpenyt, és úgy kószáltak, úgyse járt arra senki. Megálltak egy-egy különlegesebb portrénál és benéztek az elhagyott termekbe. Vonzotta őket a kastély minden szeglete, látni akarták azokat a helyeket, amiket előttük még senki. Nem tudták, hogy hol fognak kilyukadni és azt sem, hogy valaha lebuknak-e majd. Élvezték, hogy tilosban járnak, és hogy közös titkaik vannak. Ez az egész egyszerre volt izgalmas és megnyugtató.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a kastély tiltott folyosóin, szabályokat szegtek meg, de voltak azonban más szabályok, amikre kínosan ügyelniük kellett: nem lehetett sokat beszélni, tilos volt hangosan lépkedni, veszekedni, óvatlan mozdulatokat tenni.

Ezen az éjszakán semmi új, különleges helyiségre nem bukkantak. Néhány nem használt tanterem, üres szertár és régi fürdő helyiség – ezeket találták csupán. Mégis, amikor elindultak vissza, olyan elégedettek voltak, mintha egy aranybányára leltek volna.

Az ötödik emeleten jártak, amikor felhangzott egy különös hang. Egy pillanatra megtorpantak, aztán folytatták az útjukat. Ám ekkor ismét egy furcsa hang hallatszott. A következő pillanatban kis híján mind felordítottak, ugyanis egy girhes macska bukkant fel a semmiből. Kellett pár másodperc, mire megnyugodtak. Ők valami sokkal rosszabbtól tartottak – például egy tanártól. Ami azonban különös volt, az az, hogy a hátuk mögött is felbukkant egy hasonló macska. Mindkettő meredten bámulta őket, aztán nyávogni kezdtek, majd egyikük elfutott.
- Jó, ez csak szerintem nagyon para? – motyogta Peter. A másik két fiú megrázta a fejét, majd szép lassan, az ottmaradt macskát megkerülve tovább indultak. Az állat rájuk nyávogott, majd utánuk indult.
- Szép cica, jó cica – mondta neki James, mert már ő is túl félelmetesnek ítélte meg a helyzetet. Egy sötét folyosón, két ijesztően nyervákoló döggel.
Hátrálva folytatták az útjukat, hogy szemmel tudják tartani a rémisztő macskát, aki továbbra is követte őket.
- Sicc! – rúgott felé egy nagyot Sirius. Azonban nem úgy nézett ki, hogy ez a macskát meghatotta.

James már épp javasolni akarta a többieknek, hogy inkább csak fussanak el, ám ekkor visszatért a másik macska, vele együtt pedig a gazdája, Frics is.
- Lám, lám, lám! – mondta gonosz vigyorral a gondnok. – Kóborlászunk éjjel a kastélyban? Vajon a házvezető tanárotok mit szól majd ehhez?
Frics valóban levitte őket McGalagonyhoz. Amíg mentek, James azon gondolkodott, vajon a tanárnő elhinné-e, ha azt mondanák, mosdóba mentek. Valószínűleg nem, mert az van a klubhelyiségben is. Persze mondhatná, hogy elromlott mind, de azt könnyen le lehet ellenőrizni. Amíg ő ezen elmélkedett, a gondnoknak be sem állt a szája.
- Remélem, megkapjátok majd a kellő büntetést! Meg kéne titeket korbácsolni; jeges vizet önteni rátok, ordítsatok csak!
Egész úton azt ecsetelte, hogyan kéne őket megkínozni, majd amikor végül McGalagony szobájához értek, betessékelte őket az ajtón.

A tanárnő nagyon nem örült – szépen mondva.
- Három diák a folyosón, éjszaka két órakor! Hihetetlen! Megtudhatnám, mégis mit gondoltak, amikor kiszöktek?
A fiúk hallgattak. Egyrészt amit gondoltak, azt nem akarták a tanárnő orrára kötni; másrészt tudták, bármit is mondanak, az nem lesz helyes válasz; harmadrészt pedig a Frics kilátásba helyezett büntetések nem sok jó ígértek, nem akartak még rontani a helyzetükön, hogy azoknál is rosszabbat kapjanak.
- Ötven pontot vonok le fejeként, valamint a jövő héten minden nap büntetőmunkára mennek Hagridhoz, fél négykor.

A fiúk ennek hallatán megörültek, hiszen jóban voltak a vadőrrel, de próbálták nem mutatni derűjüket, mert aztán még McGalagony meggondolja magát, és a korbácsolásra szavaz.
Fricsnek, velük ellentétben kiült az arcára a véleménye. Őt láthatóan nagyon elszomorította a tény, hogy nem lesz kit megvernie.


Amikor visszatértek a hálószobájukba, már egész jó volt a kedvük.
- Komolyan? Hagrid a bünti? – vigyorgott Sirius. Vidáman bebújt az ágyába, és a nyakáig húzta a takarót.
- Amúgy se rossz ez, de miután Frics közölte, hogy megkorbácsol, kifejezetten tetszik – értett egyet James.
Peter is bevackolta magát az ágyába, és ránevetett a többiekre.
- Na majd még a végén Hagrid korbácsol meg minket.
- Pont úgy néz ki – forgatta James a szemét.


Vasárnap reggel nehezen ment az ébredés. James arra ébredt, hogy valaki beszél. Először szólni akart, hogy hallgasson el, de mivel félig még aludt, ezt nem tudta kivitelezni. Aztán rájött, hogy kihez tartozik a hang, ennek pedig megörült, így nagy nehezen erőt vett magán, és felült. Rámosolygott Remusra, aki az ajtóban állt, és épp a kis monológjának végére ért.
- ...amikor meg végre elengedtek, ilyen fogadtatásban részesülök. Alszotok. Még te is, James.
- Bocsi – vigyorgott az említett, és kiugrott az ágyból, tárt karokkal Remushoz futott, és úgy ölelgette, mint valami játékmackót.
- Jó, jó, au, engedj el, a hátam, au! – nyekeregte Remus, mire James elengedte.
- Mi van a hátaddal?
- Teliholdkor végigkarmoltam.
- Hogy éred el a hátad? – ráncolta James a szemöldökét.
- Így – mutatta meg Remus. A keze azonban nem ért el oda, ahol a seb volt, így megpróbálta más irányból, aztán másik kézzel, de sehogy nem jött össze. – Vagy lehet, hogy amúgy nem érem el, de átváltozva igen – mondta elgondolkodva, de azért még próbálkozott. James is nekiállt megpróbálni, és döbbenten állapította meg, hogy a válla fölött átvetett kezével eléri a dereka mellet átdugott kezét.
- Ó! Sikerült! De durva! Nézd már, Peter! – kiáltotta az épen ébredező fiúnak. – Vajon még milyen rejtett képességeim vannak?

Nem sokáig tűnődhetett ezen, mert Remus megkérdezte:
- Mit csináltatok az elmúlt napokban?
- Bejártunk az órákra, feldíszítettük a lovagi páncélokat, éjjel kirándultunk, de lebuktunk, úgyhogy Frics meg akart minket korbácsolni, de végül csak Hagridhoz kell mennünk, aki reményeink szerint nem szándékozik ilyesféle cselekedeteket végrehajtani rajtunk – hadarta el James egy szuszra.
- Lebuktatok? – kerekedett ki Remus szeme.
- Mi lenne, ha reggeli közben mesélnénk el? Én már nagyon éhes vagyok – szólt Peter. A másik két fiú bólintott. Komótosan felöltöztek, aztán James elhúzta Sirius ágyának függönyét.
- Ez hogy bír ennyit aludni egyfolytában? – bosszankodott James. Óvatosan megrázta barátja vállát, de az úgy aludt, mintha mi sem történt volna. – Hahó! Jó reggelt! Jött hozzád egy sztárvendég – mondta az alvó fiúnak, miközben egyre jobban rázogatta. – A messzi gyengélkedőről érkezett hozzád, a fél kilences lábbusszal – folytatta, és óvatosan meghúzogatta Sirius haját. Aztán a fülét is. A másik két fiú rajtuk nevetett, Jamesnek meg már nem sok ötlete volt. Két ujjával óvatosan kinyitotta Sirius szemét, aki erre sem ébredt fel igazán, csak félálomban átfordult a másik oldalára. – Kellj fel, ég a ház! – próbálta ijesztgetni, de semmi. Megunta a dolgot, és nemes egyszerűséggel lelökte a fiút az ágyról.

Sirius erre már felébredt. Kócosan, álmos értetlen szemekkel pislogott rá a takaróhalom alatt a földön ülve.
- Mi az?
- Gyere reggelizni!
Sirius álmosan megdörzsölte az arcát, aztán feltápászkodott a földről, majd a takaróját maga köré tekerve elindult valami ruhát keresni.
- Azt álmodtam, hogy otthon voltam, és égett a házunk, te meg jöttél, és kilöktél az ablakon. Aztán felébredtem, mert leestem az ágyról – magyarázta közben.
- Ó, te szegény! – nézett rá James oldalra döntött fejjel.


Reggeli közben beavatták Remust abba is, hogy rájöttek a térkép készítésének titkára. Miután teleették magukat, visszamentek a szobájukba, és elővették a Százak Pergamenjét. Sarkának szegletében négyük neve állt cikornyás betűkkel.
Kiterítették a földre és köré ültek.
- És most? – kérdezte Remus.
- Azt mondták az őrzők, hogy csak tegyünk fel kérdést a pergamennek – vont vállat Sirius.
- És válaszol? Egy darab papír? – hitetlenkedett Peter.
James vállat vont.
- Ha aszondták'. – Mivel nagyon úgy tűnt, hogy senki nem akarja magára vállalni a kérdező szerepet, úgy döntött, majd ő csinál magából hülyét, ahhoz egyébként is roppantul jól ért. – Mondd, kedves Százak Pergamenje, feltérképezhetetlen helyekről készíthető-e térkép... belőled? Ez nem túl sértő? Belőled. Csak szerintem hangzik hülyén? Mintha egy csirkétől kérdeznéd, hogy „Készíthető rántott hús belőled?". Ez szörnyű. Szegény pergamen...
Tovább nem folytathatta a mondatának elemzését, mert ugyan szép lassan, de biztosan megjelent egy felirat a pergamen közepén.

Igen.

- Igen! – kiáltott fel Sirius és vállba boxolta Remust, aki erre felszisszent.
- Igen, mint igen, készíthető térkép; vagy igen, sértő így kérdezni, hogy belőled? – értetlenkedett James, mire a többiek lepisszegték. Pedig ez igenis fontos kérdés volt.
- Hogyan? – kérdezte a pergament Peter.


Gyűjtsetek emlékeket az általatok ábrázolni kívánt helységekről, helyiségekről. Fontos, hogy senki tartózkodjék ott, midőn az emlékkép a fejetekbe vésődik.

A megjelent aranyszínű felirat hamar jókedvre derítette a fiúkat.
- Ez nem is bonyolult – örült meg Peter.
Hamar szembesültek azonban egy problémával: éjszaka bizonyára Frics fokozottan ügyel rájuk. Márpedig a nagyterem csakis éjjel üres. Na meg ott voltak a hálószobák. Tanítás után szinte mindben tartózkodott legalább egy személy.
Volt azonban egy, ahol könnyedén meg tudták oldani, hogy nekik megfelelő feltételeket teremtsenek.
- Jó, ki marad itt szemügyre venni a szobát? – kérdezte James. – Ki tudja, hogyan kell egyáltalán kivenni egy emléket a fejéből?
Ilyen személy csupán egy akadt köztük: Remus – bár ő állította, hogy nem olyan nehéz az, mindannyiuknak menne.
Most azonban ráhárult a feladat.

A többiek az ajtó előtt várakoztak. Csöndben, mintha bentről bármiféle hang kiszűrődhetett volna. Alig telt el pár másodperc, Remus kinyitotta az ajtót.
- Kész! – mosolygott.
Ismételten letelepedtek a pergamen köré, Remus pedig a halántékához érintette a pálcáját. Ezüst színű, vékony fonalhoz hasonló emlékszál követte annak mozgását, egészen a Százak Pergamenjéig. Amikor végül a szoba emléke belemerült a lapba, halványan fodrozódni kezdett, végül pedig felvette a szoba alakját és kirajzolódtak a benne található bútorok körvonalai.
A négy jó barát ámulva vigyorgott egymásra. Ott ültek a szobájuk közepén, előttük pedig egy feltérképezhetetlen helyiség térképrajza feküdt – és ezt ők csinálták.