James Potter és a brongfalli gyilkos

Részlet Lily Evans naplójából 5/7

1974. január 4.

A pályaudvart ellepte a hó, ami egyébként is megállíthatatlanul hullott alá az égből. Még utoljára megölelgettem a szüleimet, aztán megpróbáltam a vonathoz férkőzni. A meleg ruhákba burkolózott emberek közt átpréselődve beleütköztem valakibe, akiről kiderült, hogy ismerem.
- Lily! – kiáltott Felicia vidáman. A kezét szorongatva ott állt mellette a húga. Nagyon kicsinek tűnt, de ha abból indulok ki, hogy Fely is kinéz vagy tíznek, nem olyan elképzelhetetlen, hogy hatéves legyen. Valójában – és tudom, hogy a barátnőm utálná, ha ezt megmondanám neki – nagyon hasonlónak találtam őket. Fiorella szinte teljes egészében a nővére miniatűr mása, csupán egy leheletnyivel világosabb a haja és a meleg, csokoládé színű szemek helyett neki kék jutott.
- Sziasztok! – köszöntem nekik.
Fely megemelte a színes kesztyűs kezét, amit a kislány fogott.
- Fel akar jönni a vonatra körülnézni. Pedig ez csak egy vonat – magyarázta Felicia. – De anya megkért, hogy mutassam meg neki, mert nagyon szeretné.

Felszálltunk a Roxfort Expresszre, ott pedig Fely az egyik kupéig terelte Fiorellát. Elhúzta az ajtót, hogy a kishúga benézhessen.
- Tetszik? – kérdezte Felicia halvány mosollyal az arcán. És állítólag nem kedveli a húgát. Most nem tudom eldönteni, hogy igazából szereti, csak tagadja, vagy ilyen, amikor nem kedvel valakit.
- Szép – bólintott a kislány.
- Ugye? Na, most akkor szállj le. Legközelebb találkozunk itt, amikor tizenegy leszel – azzal újra terelgetni kezdte. Az én nővérem nem utálhatna így? „Jól van, cuki vagy, de most már menj!".
Fiorella megtorpant.
- De te végzel, mire én elsős leszek.
Felicia összeráncolt homlokkal nézett rá, látszott, hogy nagyon gondolkodik. Közben az ujjain látszott, hogy rettentő elmélyülten számol.
- Tényleg! – mondta aztán döbbenten. Utána ismét elmosolyodott és vállat vont. – Na mindegy.

Fiorella leszállt a vonatról, mi pedig leültünk az egyik kupéban. Levettük a nagykabátokat, elvégre bent meleg volt.
- Milyen volt a karácsony? – érdeklődtem.
- Fiorellával? – Fely jelentőségteljesen nézett rám. – Végig azért siránkozott, hogy hozzam magammal. De hát olyat nem szabad! És ha szabadna se hoznám. – Durcásan keresztbe fonta a karját és hátradőlt az ülésen. Aztán megenyhült a tekintete. – De persze megértem őt is. Anya nem nagyon engedi ki.
- Miért nem?
Odakint felhangzott a sípszó, a vonat pedig lassan elindult. Az ablakra tapadva integettem a szüleimnek és a bánatos tekintetű Fiorellának.
- Azért mert fél – felelt integetés közben. – Régen is rettegett mindentől és mindenkitől. Azért mert eltűnt a testvére, azt mondta. Az után elköltöztünk, engem is csak az iskolába engedett el, de oda is minden nap elkísért, pedig közel volt. És nem nagyon hagyta, hogy délután az osztálytársaimhoz átmenjek, vagy ők eljöjjenek hozzánk, esetleg elmenjünk valahova. Fiorellát már iskolába se engedte, otthon tanul. Aztán most ezek a gyilkosságok... A húgom nyár óta szerintem most tette ki először a lábát a házból.

Akartam valami vigasztalót mondani, de nem sikerült. Egyrészt ötletem sem volt, mit mondhatnék, másrészt ha eszembe is jutott volna bármi, akkor sem tudtam volna megszólalni, mert benyitott Alice.
- Hát ti itt vagytok? Titeket kerestünk. Foglaltunk egy kupét, ott van mindenki, átjöttök?
Bólintottunk, aztán összeszedtük a holminkat, és Alice nyomába szegődtünk.

A vonat hátuljában tényleg az összes griffendéles évfolyamtársunk ott ült. Almira Remusszal beszélgetett, valami kviddicses témáról, Peter a földről próbálta felszedegetni az elejtett csokibéka kártyáit, Gweny pedig az ölében ülő fekete macskáját simogatta. Amikor beléptünk, mind felpillantottak. Üdvözöltük egymást és elfoglaltuk a maradék helyeket.
- Hogy telt a karácsony? – kérdeztem, mire szinte mindenki egyszerre kezdett el magyarázni. Erre elnevettük magunkat, és szép sorban meghallgattuk egymás beszámolóját.
Lényeg a lényeg: Gwenyék szűk családi körben ünnepeltek, nem állítottak nagy fát, csak egy kisebbet az étkezőben; Peterék ezzel szemben nagy lakomát csaptak, nagynénikkel, nagybácsikkal, unokatestvérekkel; Remusék hármasban voltak a szüleivel; Almiráék elutaztak síelni; Alice otthon töltötte az ünnepeket. Felicia és én is beszámoltunk a karácsonyunkról, aztán feltűnt nekem valami.
- Hol vannak a többiek?
- Milyen többiek? – kérdezte Peter.
- Hát a másik két fiú.
- Ó, ők a Roxfortban maradtak – magyarázta Remus. A kérdő tekintetemre csak legyintett.

Az út továbbra is remek hangulatban telt. Vettünk egy csomó édességet a büfés boszorkánytól, és mire megérkeztünk Roxmortsba, szinte teljesen eltelítődtem. Nem csak én éreztem így. Amikor készülődni kezdünk a leszálláshoz, Felicia nagy nyögéssel feltápászkodott az ülésről.
- Én vagy száz kilóval nehezebb lettem!
- Te? – nevetett Almira. – Csupa csont és bőr vagy.
Ő csak vállat vont és nagy lendülettel kihúzta a fülke ajtaját.
Követtük őt, és amikor a vonat megállt, leszálltunk, és a hintók felé vettük az irányt, hogy a szünet végeztével visszatérjünk a kastélyba.



1974. január 6.

Alice elég bánatosnak tűnt, amióta visszajöttünk a szünetről, így ma megkértem, hogy kísérjen el a könyvtárba, útközben pedig rákérdeztem arra, mi nyomja a szívét.
- Csak a szokásos – mondta, és beletörődően sóhajtott.
- Azaz?
Ránézett a képekre, amik mellett elhaladtunk. A portréalakok unottan pislogtak ránk, néhányan mások festményén át siettek valahova.
- A szüleim minden ajándékozáskor eljátsszák a szokásos mizériát, és már kezd kicsit elegem lenni ebből – szólalt meg végül. – Az a lényeg, hogy nem tudnak megegyezni az ajándékok mennyiségében és minőségében. Anya szerint egy, de drága ajándék kell, és az tök jó, mert megtanulom becsülni, meg ha kapok valamit, akkor az legyen jó minőségű. Apa viszont sok, olcsóbb ajándékot akar venni, hogy meglegyen a varázsa a dolognak, meg különben is, jól esik az embernek több dolgot kapnia. És ezzel nem is lenne baj, ha meg tudnák beszélni rendesen, de nem tudják, és a vége mindig az, hogy összevesznek. Ilyenkor duplán, mert ugye karácsony után nem sokkal szülinapom is van... De nem csak ezen vesznek össze. Mindenen, ami velem kapcsolatos, mert nagyon másként gondolkodnak. Mennyi időt töltsek a barátaimmal, mennyit legyek otthon; hányra érjek haza; kapjak-e csak úgy apró meglepetéseket, vagy ne – sorolta keserűen. – Úgy össze tudnak ezen kapni. És ez azért annyira rossz, mert egyébként szinte mindig mindenben egyet értenek. Tényleg, nagyon kevés embert ismerek, akik úgy ki tudnak egyezni, mint ők, kivéve... ha rólam van szó.

Érdeklődve hallgattam őt, aztán amikor befejezte elgondolkodtam. Nagyon rossz lehet, ha két, számodra fontos ember, miattad marja egymást.
- De ezek szerint a legjobbat akarják neked.
Alice bólintott.
- Igen, tudom. James is mindig ezt mondja. De én megelégednék egyetlen olcsó ajándékkal is, csak ne veszekedjenek – szólt szomorúan pislogva.
Nem tudtam, mivel vigasztalhatnám, hiszen igaza volt. Szóval csak megfogtam az apró, hideg kezét, és így sétáltunk a könyvtárig.



1974. január 9.

Ma van Perselus születésnapja. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni a meglepetéséhez, így már húsz perccel a megbeszélt időpont előtt a bejárati csarnokban vártam rá. Amikor megpillantottam a pincéből felvezető lépcső tetején, nem bírtam levakarni a fejemről a vigyort. Intettem neki, mire halványan elmosolyodott. Átszelte a köztünk lévő távolságot, majd együtt léptünk ki a tölgyfaajtón a hóba. Délután lévén nem volt tanítás, a diákok többsége mégis inkább bent töltötte a szabadidejét, hiszen mostanában a hőmérséklet napközben sem megy nulla fok fölé. Szerintem mégis megérte fázni egy kicsit, mindenért kárpótolt a fehéren csillogó havas út látványa, ahogyan a befagyott tó szürkéskék jege, a vadőrlakból felszálló gomolygó füst és a Tiltott Rengeteg deres fáinak képe is. Lassan sétáltunk a szürkés ég alatt.
- Szóval – kezdtem. – Nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánok! – mosolyogtam rá a mellettem sétáló fiúra. Előhúztam a köpenyem alól az ajándékát, és a kezébe nyomtam.
Meglepetten pillantott rám, majd a csomagra. Érdeklődő tekintettel kibontotta, majd ismét rám emelte tekintetét.
- Tetszik? – kérdeztem.
- Igen. Nagyon.

Reméltem, hogy így lesz. Még Roxmortsban vettem neki egy bájitalokkal foglalkozó könyvet, mert tudtam, hogy remekel a tantárgyból – Lumpsluck minden órán külön megdicséri –, és hogy nem csak jól megy neki a bájital főzés, de érdekli is a téma.
- Nyisd ki!
Perselus fellapozta a vaskos kötetet. Az első oldalára egy képet tettem, kettőnkről. Otthon találtam a fotóalbumban, még régebben készült. Aztán amikor visszajöttünk az iskolába megkerestem annak a bájitalnak a receptjét, amivel a fényképeket mozgásra lehet bírni, és voilà!
Úgy tűnt ennek is örült, én pedig mérhetetlenül büszke vagyok magamra, amiért sikerült tökéletes ajándékot találnom neki.

Persze nem az áll a dolog hátterében, hogy fényezni akarom magam. Egyszerűen csak szeretem, ha valami hasznos, személyes, de kedves ajándékkal tudom meglepni azokat, akiket szeretek. És ráadásul tudom, hogy ő nagyon mástól nem is számíthat ajándékokra. Az édesanyjától, esetleg, ha a nő tud annyit félretenni, az apjától meg biztosan semmit. Szörnyen erőszakos ember, egyszerűen kiállhatatlan. Személyesen még nem volt hozzá szerencsém, de azok alapján, amiket Per mesélt...
A mardekárosok meg nem tudom mennyire ajándékozzák egymást. De nincs is hozzá sok közöm. Az az ő dolguk. Én nekem jó érzés a barátaimat meglepni valamivel, és pont.

Apropó mardekárosok: ma jól megkapták a magukét, de hát megérdemelték. Jó, mondjuk a kollektív büntetés lehet, kicsit túlzás volt, de kétségtelenül remek húzás.


1974. január 11.

De szépek is ezek a péntekek! A leglazább óra a bűbájtan, de hát ott is haladunk rendesen Flitwickkel. Woodwardot és McGalagonyt inkább nem is említem...
Na most, a mai péntekre jutott még nekünk egy felpörgött Almira is.
Az egész azzal kezdődött, hogy délután – amikor én semmi másra nem vágytam jobban, mint arra, hogy végre beálljak a forró zuhany alá, és addig áztassam magam, amíg szinte el nem olvadok, majd beessek az ágyba és az egész hétvégét átaludjam –, Almira berontott a szobánkba. Tette mindezt akkora lendülettel, hogy a számmisztika beadandómon hatalmas foltot ejtettem az ijedségtől. Pedig már majdnem kész volt! Viszlát fürdő, viszlát ágy!
- Mi az? – pillantott rá Alice. Ő a ládájában kutakodott már egy ideje, fogalmam sincs, mit keresett.
Almira betrappolt a szoba közepére, majd drámai kijelentette:
- Szakítottam Jackkel.
- Ó! Miért? – néztem rá én is, és úgy döntöttem, hagyom a fenébe a leckét.
- Mert egy féreg, azért – közölte élesen. Aztán megvonta a vállát és nyugodtabban folytatta. – Kiderült, hogy nem is gondolta komolyan, és csak ágyba akart vinni. De amúgy nem baj, mert egyébként is untam a képét és szakítani akartam, így meg legalább volt rá indokom.
Fely odalépett hozzá, és átölelte.
- Ne szomorkodj, jó? Találsz valaki jobbat.
Almira elmosolyodott, és visszaölelt.
- Persze, hogy találok. És nem vagyok szomorú. – Eltolta magától kicsit Feliciát, hogy a szemébe tudjon nézni. – Ha téged akarna a csokibéka kártya gyűjteményével lenyűgözni egy fiú, te is örülnél, ha megszabadulsz tőle.
Fely ezt elismerve kuncogva bólintott.
- Akkor ünnepeljük meg a szakításod.
- Hogyan?
- Mit szólnál egy kis sütihez? – kérdezte huncut mosollyal, mire Almira szemei felcsillantak. – Ti jöttök? – pillantott ránk Fely. Gweny, Alice és én csak a fejünket ráztuk, ők pedig eltűntek az ajtó mögött, hogy szerezzenek maguknak egy kis sütit.


1974. január 13.

Gwenyvel ma felmentünk a bagolyházba. Mindketten küldeni akartunk otthonra levelet, így együtt vágtunk neki az útnak.
- Mutattam már a baglyot, amit kaptam? – kérdeztem, amikor már a lépcsőn mentünk felfele.
- Nem. – Felelte, és összébb húzta magán a köpönyeget. – De láttam év elején a kalitkában.
- A nyáron kaptam, amiért jól tanulok – meséltem. – Tintának neveztem el, mert az első dolga volt felborítani az asztalomon álló tintásüveget.

Beléptünk a bagolyházba. A lábunk alatt recsegtek a bagolyköpetek. Guszta. Gweny rám emelte sötét szemeit.
- Minden állatodat így nevezed el?
- Hogyan?
- Tinta, Lekvár... A következő Esernyő lesz? – kérdezte megemelve a szemöldökét.
Elnevettem magam.
- Nem. Ez tök véletlen.
- Szóval Tök. Értem.
Nem is tudtam, hogy van humora – még ha ilyen furcsa is. Mik ki nem derülnek három és fél év ismeretség után.
- Jó. Szerintem az csak ne szóljon be, akinek úgy hívják a macskáját, hogy Lleuad – néztem rá.
Ő csak megvonta a vállát.
Lényeg a lényeg, feladtuk a leveleinket, és néztük, ahogyan a két bagoly útra kél velük.

Amikor már kellőképpen átfagytunk, elindultunk vissza a kastélyba. A hó ropogott a lábunk alatt, és amíg szótlanul meneteltünk, eltűnődtem azon, vajon Gwendolyn meg fog-e nyílni nekünk teljesen egy idő után. Mindannyiunk közül ő volt a legzárkózottabb már elsőtől kezdve, és bár mostanában láttam rajta valami féle változást, úgy érzem, még mindig sokkal távolabb áll tőlem, mint bármelyik másik szobatársam. És ez nem lenne baj, ha közülük valakivel szoros barátságot ápolna, de nem. Néha úgy érzem, kiközösítjük, de ez nem igaz. Őt is mindig hívjuk, ha megyünk valahova; próbáljuk bevonni a beszélgetéseinkbe, legyen szó akár komoly témákról, akár poénkodásról; igyekszünk nem kizárni semmiből. De gyakran ő mond nemet, amikor magunkkal invitáljuk, és sokszor, ha velünk van, akkor is olyan, mintha fényévekkel távolabb járna.



1974. január 22.

Ezt épphogy csak megúsztuk. Nem sokon múlt, hogy elkapjanak minket.
Az egész azzal kezdődött, hogy – ahogyan az mostanában a szokásunkká vált –, az időnket a konyhán töltöttük. Megvacsorázni a nagyteremben, visszamenni a klubhelyiségbe, majd ismét le, hogy szerezzünk még pár finom falatot, nos, ehhez éhező tizenévesnek kell lenni. Komolyan mondom, egész eddigi életembe nem játszott akkora szerepet a kaja, mint mostanában. Úgy tűnt, a barátnőim legfőbb gondolatai is ilyesmi témák körül forognak. Be se fejezzük az evést, de már ismét éhesek vagyunk.
A felnőttek erre biztosan valami olyasmit mondanának, hogy „A változó testnek szüksége van az energia pótlására, és a hormonok miatt a blablablabla...". De szerintem meg csak szimplán éhes vagyok.

Így történt, hogy közös megegyezés alapján, az átváltoztatástan házi befejeztével, magunk mögött hagytuk a klubhelyiséget, és pár perc elteltével a konyhán kötöttünk ki. Miután megkértük a manókat, hogy csináljanak nekünk valami finom pótvacsit, letelepedtünk az egyik asztalhoz.
- Hallottátok, hogy Pandora Gardner és Piritta Azarin állítólag véletlenül felrobbantották a hatodik emeleti lányvécét? – Almira felvont szemöldökkel nézett végig rajtunk. Megráztam a fejem, és közben próbáltam felidézni a két lányt, de sehogy sem ment.
Alice halkan felnevetett.
- Hogy lehet véletlenül felrobbantani a lányvécét?
- Nekik állítólag ment – vonta meg Almira a vállát.

Felicia, aki eddig a manókat szuggerálta, hátha akkor gyorsabban elkészülnek az étellel, most felkapta a fejét.
- Tényleg így volt! Én beszéltem Pandorával, és azt mondta, nem akartak ők rosszat, csak így jött ki. De hát róla egyébként sem lehet ilyesmit feltételezni. Olyan ártatlan feje van! Meg amúgy is. Kedves lány.
Értetlenül ültem ott köztük.
- Kik ezek, akikről szó van?
- Nem ismered őket? – Alice rám nézett, aztán a tányérjára, amit egy manó tett le elé, megrakodva egy nagy adag sült hússal és rizzsel. – Piritta griffendéles, kettővel jár fölöttünk – magyarázta, és egy nagy adag kaját tömött a szájába. Ez őt nem akadályozta abban, hogy folytassa. – Pandora is az évfolyamába jár, de hollóhátas. Egy kicsit kattos, de szerethető.
- Piritta meg állítólag fülig belezúgott Luke Montague-ba – tette hozzá Almira. Ő is belekanalazott az elé rakott finomságokba. – De persze ez jogos. Ki nem zúgott bele abba a srácba?
Hát, én például nem, mert eddig a létezéséről sem tudtam. Úgy tűnik, a fél Roxfortot nem ismerem. Mit a felét? Az évfolyamtársaimon kívül senkit, de köztük is akad, akinek nem tudom a nevét. Virágzik a szociális életem.

Miután mind elfogyasztottuk az utóvacsoránkat, elindultunk vissza a kihalt folyosókon. A kérdést, ami bennem is felötlött, Felicia tette fel.
- Miért nincs itt senki?
- Mert már rég elmúlt a takarodó – közölte Gweny, aki eddig szótlanul sétált mellettünk.
Úgy tűnt, kicsit megcsúsztunk az idővel. Hoppá!
Ez szerintem alapjáraton nem annyira nagy baj. Rengetegen mászkálnak a tiltott órákban szánt szándékkal, magunkról pedig még tudtam is, hogy nem direkt szöktünk ki, hogy aztán éjnek évadján a kastély folyosóin kóboroljunk. Azonban egy tanár nem biztos, hogy ilyen megértő lenne, sőt, így utólag belegondolva, az is lehet, hogy a konyhára mászkálni is tilos.
A lényeg tehát, hogy nem sokra megyek annak tudatával, hogy mi igazán szabálytisztelő diákok vagyunk, csak most rosszul jött ki a lépés, ha egy olyan tanár kap el, akit nem érdekelnek a kifogások. Például McGalagony professzor. De a gondnokkal sem járnák jobban.

Bár egyikükkel sem akartam összefutni, akadt valaki, aki – bár meg nem büntethet –, azért tett róla, hogy megnehezítse a dolgunkat. Hóborc hirtelen kiröppent elénk a Binns irodájának falán keresztül, kezében nagy halom vízzel töltött lufikat cipelve. Ahogy megpillantott minket, szája gonosz vigyorra húzódott.
- Kiszöktek a rossz kislányok? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem di...
- Ezt aztán nem ússzátok meg szárazon – rikkantotta, és a képünkbe vágta a lufik egy részét. Az arcomról és hajam egy részéből folyt a víz. A többiek sem jártak jobban, így beláttuk, hogy nincs értelme győzködni a kopogószellemet, és futásnak eredtünk.
Hóborc persze dobálta utánunk a vizes lufikat, közben hangosan kiabált:
- Menekülnek a szökevényeeek!

Őszintén szólva, az, hogy vizesek lettünk, nem akkora katasztrófa, de az, hogy az ordibálással felhívta ránk a figyelmet, már annál inkább. Nem akartuk, hogy elkapjanak.
Hamar felbukkant azonban Frics egyik macskája, nem sokkal később pedig a gondnok csoszogását is meghallottuk. Az első ajtón, amit megpillantottunk, sorban befutottunk, majd gyorsan becsuktuk. Igyekeztünk csillapítani a zihálásunkat, közben pedig hallgatóztunk, hogy mi folyik odakint.
- Miért ordibálsz, Hóborc? – mérgelődött Frics. – Felvered az egész kastélyt.
- Ejnye, milyen mogorva vagy. Nem is mondok akkor neked semmit a szökevényekről.
Frics felmordult.
- Merre mentek?
- Kik? – Hóborc a lehető legártatlanabb hangon kérdezett vissza.

Körbepillantottam a teremben, ahol elrejtőztünk, és megláttam, hogy egy másik ajtó is nyílik onnan. Rámutattam, hogy a többiek is észrevegyék, majd mind elindultunk felé. Csak remélhettük, hogy kijárat lesz, nem pedig valami szertár. Szerencsénk lett. Valami alagút szerűségre bukkanunk. Egy sötét folyosóra értünk pár perc után. Megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt, és amilyen gyorsan csak tudtunk, visszasiettünk a klubhelyiségbe. Ázottan, fáradtan, de legalább jól lakva érkeztünk meg.



1974. január 30.

Ma van a szülinapom!
Nem tudom, miért, de nekem mindig is olyan különlegesnek tűnt tizennégy évesnek lenni. Persze nem annyira, mint tizenhatnak, de azért mégis. Különösen vártam tehát, hogy idén is eljöjjön ez a nap.

Szerda lévén nem lett valami nagy szám, de én elhatároztam, hogy ma semmi nem ronthatja el a kedvem.
Reggel mágiatörténeten szokásosan James Potter mellett ültem. Amúgy tiszta dilis a srác, már a tanterem egyik szekrényében tartja a pokrócot, amit alvás közben magára húz, valamint idén hozott külön kispárnát, csak erre az órára, hogy békésen alhasson. Na persze, én csak ne törjek pálcát a feje fölött, ha egyszer nekem is szervált egy párnát. Amit rendszerint használtam is.

Mi azonban ketten együtt sem érhettünk fel Siriushoz, aki kihasználta, hogy egyedül birtokol egy padot. A múltkor feltette rá a lábát, hátradőlt a széken, a fejét a falnak támasztva, és karját keresztbefonva aludta végig az egész órát. Még azt sem vette észre, amikor egyszer Almira uborkakarikákat csempészett a szemére, amitől aztán úgy nézett ki, mint valami szépségszalon vendége. Almiránál egyébként azért volt uborka, mert ő nem túl gyakran aludt az órákon – állítás szerint ha egyszer felébredt, már nehezen alszik vissza. Ehelyett később kelt, és nem ment le reggelizni, hanem az utolsó pillanatban beesett a nagyterembe, összeszedett valami kaját, és azzal együtt ült be órára. Binns néha észrevette, ilyenkor mindig megígérte, hogy többet nem fordul elő.

Most azonban túl izgatott voltam a szülinapom miatt ahhoz, hogy aludjak, így csak hasaltam a padon, firkálgattam egy pergamenre, néha pedig jó diák módjára leírtam, ami épp áthatolt a fülemen Binns szóáradatából (koboldok; miután, avatták, három).

Tényleg remek napom volt, még az sem tudott elszontyolítani, hogy számmisztikán rettenetesen elrontottam a Sorsmisszió Számom számítását.
A gyógynövénytan és a sötét varázslatok kivédése órákon pedig nem történt semmi különös, így aztán a jó kedvem tényleg az egekbe szökött.
- Te mit vigyorogsz ennyire? – kérdezte Alice, amikor az üvegházakat magunk mögött hagyva elindultunk a szeles parkon keresztül a kastélyba.
- Csak jó napom van – vontam meg a vállam.
- Úgy nézel ki, mint Felicia – közölte velem Almira, utalva a fejemen virító, levakarhatatlan mosolyra.
Ránéztem az említettre, aztán csak megvontam a vállam.

Délután összefutottunk Perselusszal. Most nem mentünk ki, csak a hideg folyosókon sétálgattunk. Nem folytattunk semmiféle mélyenszántó eszmecserét, egyszerűen csak élveztük, hogy együtt töltjük az időt, és különböző témák közt csapongva, céltalanul lézengtünk.
Búcsúzásképp átadta a nekem szánt ajándékot – egy kis virágos noteszt –, én pedig boldogan a nyakába ugrottam. Nem azért, mert annyira vágytam egy ilyenre, vagy mert különösen szép. Hanem mert gondolt rám. Mert tudom, hogy nem állnak jól anyagilag, mégis, ő vett nekem valamit, hiába mondtam, hogy nem kell.

Este a lányok is felköszöntöttek. Kaptam bonbont, meg egy bűbájokkal teli könyvecskét – egyre jobban ment a bűbájtan, Flitwick szinte minden második órán megdicsért. Ezen kívül egy romantikus regényt, főszerepben valami fura nevű boszorkánnyal.
Anyáék is küldtek egy levelet, amiben felköszöntöttek, valamint egy sapkát. Hát igen, a szünidőben végig arról panaszkodtam, hogy a mostani olyan ronda, hogy az már félelmetes.

Mindent összevetve ennél jobb születésnapot el sem tudok képzelni!