James Potter és a brongfalli gyilkos

Ki harap a végén?

A megrökönyödésüknek hangot adni sem volt idejük – pedig mindhárom fiúnak leesett az álla – mert ekkor kinyílt az ajtó, és belibbent rajta Woodward professzor. Amikor meglátta a furcsa kis csapatot, a sötét, baljós teremben, zavart tekintettel megtorpant, és még a kezében tartott ládikát is majdnem elejtette.
- Mi folyik itt? – kérdezte a fiúk és a vámpír közt váltogatva tekintetét.
- Nyugalom, Melanie – szólt utóbbi vontatottan, és felemelkedett a székéről. – Legkésőbb holnap reggel mindenképpen találkoztam volna velük. Még ha nem is konformis az eredeti elképzelésünkkel, akkor sincs semmi gond.
A nő a tanári asztalhoz lépett és lerakta rá a dobozt. Utána kisimította a kontyából kicsúszó hajszálait, és fáradtan felsóhajtott.
- Fiúk! – rosszallóan megcsóválta a fejét, majd Vuddlacra nézett. – Menjünk Alar.
- Megyünk rögvest. De épp egy érdekes beszélgetés közepén jártunk. Nem így volt? – Tekintete visszavándorolt a fiúkra, akik idő közben szintén felálltak. – Hol is tartottunk? Á, igen. Szóval vámpír vagyok. Van bárkinek kérdése még? Mint mondtam, van időnk. Voldemort győzelme vagy bukása nem ezen a pár percen fog múlni.

Mielőtt megszólalhattak volna, Woodward rájuk küldött egy lefegyverző átkot. Vuddlac egy szemrezzenéssel sem jelezte, hogy feltűnt volna neki a dolog, helyette kitartóan fixírozta a fiúkat válaszra várva.
- Nincs, azt hiszem – találta meg végül James a hangját. Most, hogy nem volt nála a pálcája, sokkal kiszolgáltatottabbnak érezte magát – még akkor is, ha az eddig a zsebében lapult. Vajon Vuddlac szándékosan nem vette el tőlük, hamis biztonságérzetet keltve? Vagy vámpírként nem képes lefegyverezni varázslókat?
- De – szólalt meg Sirius, jelentőségteljes pillantást vetve Jamesre. – Azt mondja, hónapok óta itt van. Ez lehetetlenség. Egyrészt nincs diák, akinek kiszívták volna a vérét. Másrészt a kis barátnőjével tanultunk a vámpírokról, és azokat be kell invitálni, csakis akkor mehetnek be egy épületbe.

A férfi összekulcsolta kezét a háta mögött.
- Ismét igazad van. A társam... a kis barátnőm? – villantott egy mosolyt Woodwardra – Nem véletlenül jelentkezett idén a megüresedett állásra. Az én utasításomra tette, hogy utána be tudjon engem hívni. Veletek együtt érkeztem a Roxfort Expresszen, majd odakint megvártam, hogy minden lámpa kialudjon, és akkor bekopogtam a tölgyfaajtón. A kedves Melanie pedig beengedett. Az is igaz, hogy nem tettem kárt a roxfortos diákokban, bár be kell vallanom, igencsak nagy volt a kísértés, ahogyan mindig az is lesz. De mint eljövendő igazgató, természetesen nem élhetek ilyenekkel, csupán bizonyos helyzetben. Így általában az éj leple alatt, denevér alakban repültem ki táplálkozni a Tiltott Rengeteg lényeinek vérével. Óvatosnak kellett lennem, nehogy kiderüljön: egy vámpír jár a Roxfort falai között. Nem szívtam tehát a vért, hanem facsartam vagy csepegtettem, de ez irreleváns.

James szerint leginkább undorító volt. Remus visszaült a székre, Peter sípoló lélegzeteket vett, Sirius ellenben tovább akadékoskodott.
- És mivel sikerült meggyőznie ezt a nőt? Ha ő nem vámpír, miért veszt részt ebben? Ennek már megint semmi értelme.
Mielőtt Vuddlac válaszolhatott volna, Woodward pökkhendien megszólalt.
- Épp az olyanok miatt, mint te. – A gyér holdfény sötét árnyakat festett az arcára. Idősebbnek tűnt, mint eddig, és talán fáradtnak. Nagyon fáradtnak.
A fiú értetlenül pislogott. James kettejük közt kapkodta a tekintetét, és már igazán mehetnékje volt.
- Szerintem hagyjuk egymást békén. Mi vissza megyünk aludni, maguk kedvükre folytatják a mészárlást – vetette fel.

Woodward rápillantott, és eddig komoly tekintete most kissé megenyhült.
- Tudom, hogy nem hagynád ennyiben, James. Nem érted. Még nem érted. Én is hittem Dumbledore-ban. Csak végül kiderült, hogy a bizalom, amit neki szavaztam, lehet bármilyen erős is, egy csapásra üveggé válhat, ami szilánkosra törik. – James tényleg nem értette, de nem is akarta érteni. Ő csak el akart menni onnan minél előbb, szólni Dumbledore-nak, és nem pedig egy vámpírral összezárva elmélkedni fura tanárok fura mondatain. – Mugli családból származom – folytatta a nő, mit sem törődve az ő nem akarásával. – És amikor pár éve felröppentek az első hírek az eltűnésekkel, furcsa halálesetekkel kapcsolatban... Én Dumbledore-hoz fordultam. Mindenki azt mondta, ő majd segít. Látszólag azt tette – szólt búskomoran. – De nem védte meg őket, amikor szükséges lett volna. Mindenkit elvesztettem.
- Sajnálom, ami a családjával történt – szólt a fiú lesütött szemmel. – De a maguk elképzelése alapjaiban rossz. Szerintem Voldemort nem azért fél Dumbledore-tól, mert ő az igazgató, hanem azért fél az igazgatótól, mert az Dumbledore.


Erre aztán kapott két lesajnáló pillantást.
- Voldemort szeretné az iskolát – magyarázta úgy Vuddlac, mintha egy kisgyerekkel próbálná megértetni, hogy csak ebéd után kaphat fagyit. Lassan fel-alá kezdett sétálni a sötét termemben. Cipője minden lépésnél hangosan koppant. – A saját embereit szeretné itt látni. Azt mondod, fél Dumbledore-tól. Ez részben igaz. De fél attól is, ami az igazgatói befolyással jár. Megannyi tudás áll a rendelkezésére, szakkönyvek, segítő kollégák. Hatalom. Nagyon nagy hatalom. Ezt ő is magának akarja. És bár ő maga tart a professzortól, csak idő kérdése, hogy bejuttassa egy hívét, és ő ölesse meg Dumbledore-t. És most – emelte fel gyűrűkkel díszített ujját – az a kérdés: mi az előnyösebb? Ha Voldemort és a szolgái kezébe kerül ez a hatalom, ez a tudás, ha ők veszik át az irányítást és agymosodát csinálnak a szeretett iskolátokból – vagy ha én? Láttad tanítani a kedves kollégámat – biccentett Woodward felé. – Jó tanerőnek bizonyult? Biztos vagyok benne. Tudnék még ilyen tanárokat hozni. Megreformálnánk az oktatást is. Ellenben Voldemort csatlósai oda löknék vissza az iskolát, ahol az évszázad elején is tartott. Ezen felül...
- Mi volt a század elején? – kérdezett közbe James. Rögtön az jutott eszébe, hogy a szülei is akkor jártak iskolába. Az anyja tanított is valamikor, bár annak pontos évszámát nem tudta.

Vuddlac nyitotta a száját a válaszadásra, de Woodward közbe vágott.
- Kérdezd a kis barátod – szólt, és Sirius felé biccentett. James értetlenül nézett rá, de a fiú hasonló arckifejezéssel pislogott vissza.
Woodward felvonta a szemöldökét.
- Nem a te ükapád volt akkor itt az igazgató? – vonta kérdőre Siriust olyan hangsúllyal, mintha a fiú ültette volna igazgatói székbe a felmenőjét.
- De. 1925-ig ő volt – bólintott Sirius, és úgy tűnt, nem érti, hogy jött ez ide.
Vuddlac egy intéssel elhallgattatta Woodwardot, aki már mondta is volna tovább.
- Phineas Nigellus Black az üknagyapád? – kérdezte lassan, és közelebb lépett a fiúhoz. Úgy nézett rá, mintha most látná először.
Sirius habozott.
- Nem – felelte végül, mert a férfi hangsúlya alapján nem egy régi, kedves ismerős felől érdeklődött.
- Pedig mintha most mondtad volna, hogy 1925-ig ő volt az igazgató. Márpedig addig Phineas Black volt a Roxfort igazgatója.
- Én azt mondtam, '25-től.

Woodward legyintett.
- Nem azt mondtad. És én nagyon is jól tudom, hogy ő volt az ükapád.
Vuddlac szája ördögi mosolyra húzódott, ahogyan ismét hátra kulcsolta a kezét.
- Mint mondtam, van időnk. Épp ezért a tervünk egy része jövő szeptemberben lépett volna működésbe. Tudjátok, év vége, hajtás, vizsgák, és már mindenki otthon is van. Végül visszajöttök, mi pedig keresünk egy megfelelő mardekárost, úgy nagyjából októberre. De persze, ha a lehetőség tálcán kínálja magát, azzal élni kell. Úgyhogy mi most mégsem várunk októberig – szólt mind Woodwadhoz, mind a fiúkhoz szólva. – Gyere ide – szólt Siriusnak.

A fiú nem ment. Karba font kézzel áll, és dacosan meredt a férfira.
- Csak gyere ide – ismételte Vuddlac.
- Biztos, hogy nem
Woodward megunta a tétlenséget, és rászegezte a fiúra a pálcáját. James és Remus ugyanabban a másodpercben léptek barátjuk elé. Peter felnyögött.
Vuddlac továbbra is mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Ez kedves. Igazán kedves. De felesleges.
Felemelte kezét, és egyetlen mozdulatára, mintha nagyot löktek volna rajta, James oldalra esett, csakúgy Remus. Sajgott a könyöke, de rögvest ülő helyzetbe tornászta magát.
- Gyere ide – ismételte Vuddlac türelmesen. Sirius a földön fekvő barátaira pillantott, és tette egy lépést előre. Remus elkapta a lábát, de lerázta magáról, és gyilkos tekintettel, de a férfi elé lépett. – Remek. Hadd nézzelek. Szóval Black. Egyenes ági? – pillantott Woodwardra, aki bólintott. Utána a figyelmét ismét a fiúnak szentelte. – Tökéletes. Jobb nem is lehetne.

Hirtelen a vállánál fogva megfordította Siriust, és átkarolta őt, mire a fiú megpróbált szabadulni – sikertelenül.
- Nektek mondom – szólt Vuddlac a feltápászkodó Jamesnek és Remusnak, valamint a remegő Peternek címezve – neked már úgyis mindegy – tette még hozzá Siriusra pillantva –, hogy a célunk hosszútávon leszámolni a konzervatív aranyvérűek uralmával. Ennek első lépcsőfoka az, hogy megmutatjuk: ők is sebezhetőek. Ez az az aranyifjú a tökéletes eszköz – magyarázta, és gyengéden megütögette Sirius arcát. – Ha végeztünk Dumbledore megölésével, visszajövünk. Az utolsó cseppig kiszívom a vérét, halott testét pedig elküldjük a drága szülei küszöbére. Hatalmas botrány lesz. És sorra így jár majd minden mániákus gyermeke, aki visszatér a Roxfortba. A Nehéz Tavasz további tagjai pedig odakint folytatják majd, amit mi itt most elkezdünk. Egészen addig, amíg be nem látják tévedéseiket. Sőt, talán minden aranyvérűt érdemes lenne kiiktatnunk, akkor senki nem érzi majd magát feljebbvalónak. Majd meglátjuk – Elmerengve elmosolyodott. – Elvégre ki tudhatná jobban, hogy semmi különbség nincs a sárvér és az aranyvér között, ha nem egy vámpír? Bár, meg kell hagyni, utóbbiak közt sok a hemofíliás. – Gondterhelten sóhajtott, és Sirius álla alá nyúlva megemelte a fiú fejét. – Na majd meglátjuk.

James csak állt ott földbe gyökerezett lábbakkal, és nem tudta felfogni az elhangzottak. Ez a férfi ki akarja szívi a legjobb barátja vérét, miután megölte Dumbledore-t?
És mi az, hogy minden bigott aranyvérűt kivégeznek? Ez két okból is bolondság: vannak nem aranyvérű emberek, akik pártolják a sötét oldalt; és vannak rossz hírű családból származó emberek, akik nem.
Arról nem is beszélve, hogyha inkább mégis minden aranyvérűvel végeznek, akkor abba ő is beletartozik. Nem akarja, hogy kiszívják a vérét!

- Nem lehetne megpróbálni tárgyalni Dumbledore-ral? – vetette fel Remus. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében. James szaporán bólogatott az ötletet hallva.
Woodward felsóhajtott.
- Próbáltam. Amikor csak az iskolában tartózkodott, felkerestem, és megpróbáltam rábeszélni, hogy mondjon le! De nem akar.

James szerint ez nem volt meglepő, az igazgató helyében minden bizonnyal ő is elutasított volna egy ilyen kérést.
- Hát igen – szólt a vámpír. – Sajnálatos módon kénytelenek leszünk a durvább módszerekhez folyamodni. Van még valami? Csak mert ha nincs, most már mennénk. De ne aggódjatok, hamarosint visszatérünk – tette még hozzá, és amelyik kezével nem szorosan tartotta Siriust, megveregette a feje búbját. A fiú valószínűleg itt elégelte meg, hogy egy idegen szorításában tengődik, mert bosszúsan elrántotta a fejét és amikor Vuddlac visszahúzta, ő nagy lendülettel lefejelte.

A férfi meglepődött, és a fejéhez kapott, bár a másik kezével még mindig tartotta a fiút. James csak állt földbe gyökerezett lábakkal, mert nem merte elhinni, hogy a barátja tényleg megfejelt egy vámpírt. Sirius azonban itt még nem fejezte be, ugyanis a szabadulás reményében megharapta a férfi kézfejét.
Woodward rászegezte a pálcáját, de nem mert célozni, félő volt, hogy a társát találja el. Átkokra nem is volt szükség, mivel Vuddlac egyetlen mozdulattal a falnak lökte Siriust és a vállánál fogva odaszegezte.
- Na, az egyetlen, aki harap, az én leszek. Azt hiszed, nem fogom megtenni, de tévedsz. A nyakadat most még tényleg nem, de kapsz egy kis ízelítőt! – sziszegte.
Egy szélsebes mozdulattal megragadta a fiú kezét, a szájához emelte, ahol most mintha csak parancsszóra működnének, hosszú, hegyes szemfogak jelentek meg és belemélyesztette tűéles szemfogait a fiú csuklójába.

Sirius felnyögött, de mintha csak álomba zuhant volna, lecsukódtak a szemei és ernyedten a falnak dőlt. Vuddlac betegesen boldog arckifejezéssel szívta a vérét. Peter elájult.
Ki tudja meddig folytatódott volna a vérszívás, ha James, akinek pár másodpercre földbe gyökerezett a lába, végül nem indul el feléjük. Nem bírta tovább nézni a jelenetet, muszáj volt cselekednie. A cselekedettig nem igazán jutott el, Woodward, aki továbbra is résen volt, hátráltató ártást küldött rá.
- Maradj ott! – figyelmeztette. – Alar, te pedig fejezd be. Mennünk kell Dumbledore-hoz, majd ha végeztünk kiszívhatod a vérét az utolsó cseppig, tudod, hogy nem bánom.
Vuddlac szemforgatva elengedte Siriust, aki álmatagon támaszkodott a falnak, és a saját tengelye körül megpördülve átszelte a helyiséget.
- Sikerült megszerezni a rákokat? – kérdezte Woodwardot, aki bólintott és a tanári asztalra helyezett doboz felé biccentett. Vuddlac mosolyogva lepattintotta a doboz fedelét és egy furcsa, homárszerű lényt húzott elő belőle. – Hagrid loboncos rákjai. Csak, hogy biztosan siker koronázza a tervünket – vigyorgott a fiúkra. – Pár perc és jövünk – szólt, majd a szerencsehozásra kitenyésztett lényt a kezéhez emelte, hagyta, hogy megcsípje, majd elhagyta a helyiséget.

Woodward követte őt, becsukta maga mögött az ajtót és a fiúk még bentről hallották, ahogy tucatnyi záróbűbájt helyez el a kijáraton.
Amint magukra maradtak, Siriushoz siettek, aki továbbra is a falnak vetett háttal, tompán állt, bár mostanra eljutott odáig, hogy a fájó csuklóját bámulja.
- Megharapott egy vámpír! – pislogott rá James kerek szemekkel.
Sirius lassan felemelte a fejét és elmosolyodott, a szemében huncut fény csillant.
- Megharaptam egy vámpírt.