James Potter és a brongfalli gyilkos

Részlet Lily Evans naplójából 3/7

1973. október 13.

Lumpsluck ismételten összejövetelt rendezett. Nem akartam rá egyedül menni, és mivel Gwendolyn kijelentette, hogy rá ne számítsak, van jobb dolga is, mint az öreggel bájologni, kénytelen voltam Almirát rábeszélni. Ő végül rábólintott a kérésemre, de csak a sütik miatt.

Amikor megérkeztünk, már egész sok résztvevő ott volt, és még utánunk is érkeztek néhányan. Miután mindenki, aki várható volt, megérkezett, sajnálatos módon kiderült, hogy ez alkalommal nem kapunk sütit. Almira sértődötten nézett rám, mintha legalábbis én tehetnék róla.
- Szerinted én miért jöttem, ha nem kajálni? – sziszegtem a fogaim közt, mivel Lumpsluck pillantása épp rám esett.
- Á, Evans kisasszony! Jó önt köztünk látni – kedélyeskedett, mire kényszeredetten elmosolyodtam. – Micsoda kár, hogy nem a Mardekár házat gazdagítja.
- Micsoda kár – ismételtem mosolyogva, de eléggé gúnyosan. Almira úgy nézett a professzorra, mintha meghülyült volna. Utána a nővérére pillantott, aki unott arccal üldögélt Gwenog Jones mellett. Agnes megvonta a vállát, és mutatóujját a fejéhez tartva apró köröket írt le Lumpsluck felé biccentve, jelezvén, hogy a tanár nem komplett.

A férfi pár másodperc múlva nem velem törődött, inkább Dahlia Forest előadásáról beszélt.
- A nyáron a kisasszony meghívott az egyik koncertjére. Csodálatos volt, egyszerűen elképesztő. Micsoda tehetség – áradozott, mire a lány önelégülten bólogatott.
Hamarosan áttértünk a sport témakörre, és miután megvitattuk, hogy hamarosan esedékes a Griffendél-Mardekár mérkőzés, Lumpsluck a játékosokra pillantott.
- Sajnos a Mardekárban nincsen egyetlen igazán tehetséges sportoló sem.
- Hát igen – bólintott Gwenog Jones mosolyogva. – A nevétől még nem lesz valaki jó képességekkel megáldva.
A mellette ülő Agnes egyetértően bólintott, de a Hugrabug játékosai is mosolyogva néztek a lányra – Winter Carney elégedetten, Nathaniel Clarke pedig még kuncogott is.
- De tekintve, hogy a Mardekárba szinte lehetetlenség a családod nélkül bekerülni – folytatta Gwenog az okfejtést – a kviddicscsapatba úgyszintén. Így hát maradnak a tehetségtelen, de magukat istenítő szerencsétlenek.

Cora Nott, aki mellesleg az évfolyamtársunk, felpattant.
- Ne beszélj így rólunk! – csattant fel, és előrántotta a pálcáját.
- Ejnye! Miss Nott, üljön le – próbálkozott Lumpsuck rendet tenni. – Miss Jones pedig ne sértegesse a mardekáros tanulókat. Nem szép dolog.
Gwenog figyelmen kívül hagyta Lumpsluckot.
- Fáj az igazság, édesem? – meredt Cora Nottra. – Látod ezért utálja mindenki a mardekárosokat. Ha kimondjuk rólatok az igazat – bár néha elég, ha csak levegőt merünk venni –, már pattogtok is, hogy megmutassátok, mennyivel jobbak vagytok.
Agnes bólintott.
- A pálcáddal hadonászol, hogy majd te aztán megmutatod! Ilyen egy mardekáros? Nem hinném. Ez annyira griffendéles! Nektek ravasznak kéne lennetek. De legfőképp ambíciózusnak. De ehelyett csak szimplán köcsögök vagytok.
- Miss Selwyn!
- Tudja a tanár úr, hogy igazam van. Hány diákot támadtak meg az ön tanulói, csak mert épp úgy tartotta kedvük? Ezek mind gerinctelen férgek!
Cora Nott pálcájából kitört egy fénycsóva, ami eltalálta Agnest. Almira felpattant, és egymás után három átkot lőtt a lányra, mellette pedig Gwenog is támadásba lendült. Cora Nott ájultan összeesett, a szobában pedig kitört a fejetlenség. Átkok, ártások és rontások röpködtek. Charlton Burke Almirára támadt, amit viszont én nem hagytam. Ez után a fiú rám szegezte a pálcáját, de engem meg Nathaniel Clarke mentett meg. A fiút eltalálta egy kábítóátok, mire Winter Carney megcélozta a támadóját.

Lumpsluck, aki eddig zavartan álldogált, és próbált minket jobb belátásra téríteni – elég sikertelenül –, egy pálcamozdulattal lefegyverzett mindenkit.
- De tanár úr! – hördültek fel páran.
- Elhallgass! – ripakodott rá a felszólalókra. Csend állt be a káosz sújtotta teremben. – Mérhetetlenül csalódtam bennetek. Az iskola legtehetségesebb, legügyesebb, legokosabb tanulói. És így viselkedtek! Mindenkitől levonok húsz pontot, és büntetőmunkát ítélek meg, mindannyiótok számára.

Így fulladt hát teljes kudarcba Lump-klub. Azért, amikor visszafele sétáltunk a tornyunkba, Almira hamiskás mosollyal megjegyezte:
- Ez jobb volt, mint a süti.


1973. október 16.

Délután Alice-szel kóboroltunk kicsit a kastélyban. Olyan nagy az épület, hogy még egy emeleten körbe menni is alig lehetséges egyetlen délután alatt.
Közben a tanórákról beszélgettünk. Ő a rúnaismeretet vette fel a számmisztika mellé – amire együtt jártunk.
- Érdekes, egyébként. Kicsit nehéz, mert néhány rúna nagyon hasonló, és ha félreolvasod, teljesen másik szót kapsz – mesélte. – A múltkor azt olvastam, hogy „Ősi receptek", és megörültem, hogy esetleg tanulunk valami régi fogásról, amit akár mi is el tudunk készíteni, de kiderült, hogy nem is receptek, hanem csak mágia. Uncsi, mi? – mosolygott.
- A mágiát úgy jellemezni, hogy unalmas, nos Alice Fawley, elárulom, bolondság – mondtam komolykodva.

Elnevette magát, és leült az egyik ablakpárkányra.
- Na és milyen a legendás lények gondozása?
- Őszintén fogalmam sincs – vallottam be, és letelepedtem mellé. – Mármint, jó, de hogy magának az órának mi lenne a lényege, azt nem tudom. Igazából Ebshont panaszkodik a tanterv miatt, mi meg hallgatjuk, és közben valami szelíd állatot dédelgetünk. Ő meg szentségel, hogy mi egy futóféreg egy kimérához képest – vigyorogtam rá. – De nagyon bírom, jó fej.
- Na és Woodward? – Kinézett az ablakon, aztán visszapillantott rám. – Róla mit gondolsz? Hogy tetszenek az idei SVK órák?
- Idén élvezem. Oké, Wandor professzort nem übereli, de jó.
- Ház az biztos, hogy jobb, mint tavaly.
- Tenebir után egy légy órái is érdekesnek tűnnének – nevettem
Alice oldalra döntötte a fejét, és komolyságot erőltetve magára azt mondta:
- Öhm, nem is értem. Hmm, ezt, öh, hogy érted?
- Höh, öhm, igen, öh, igazad van, bocs, öhm, nem is tudom, hogy miért... Hmm-hmm... Hát, hogy miért mondtam – bólogattam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

Nekidőltem az ablaküvegnek.
- Vele mi lett egyébként? – kérdeztem. Amit tavaly év végén csinált, az azért elég durva volt.
- Bedugták az Azkabanba – felelte Alice. – De állítólag még így is jobban járt, mintha az bünteti meg, aki megbízta a feladattal. Azt pletykálják, azért küldte ide, hogy egy kis időre megszabaduljon tőle – mert már őt is annyira idegesítette –, aztán Tenebir elbukjon, és végre legyen oka megölni. – Felvontam a szemöldököm. Alice zavartan elnevette magát. – De egyébként nem lettem volna a Wizengamot helyében. Képzeld el, milyen lehetett kihallgatni ezt a félkegyelműt.
Elgondolkodtam, ahogy elképzeltem, volt tanárunk milyen válaszokat adhatott egy kihallgatás alkalmával. Az ötleteimet persze megosztottam Alice-szel is.
- Öh, hogy mit tettem... Mit. Hmm. Hmm-hmm. Hát igen. Nos, öh, mit tettem. Mit is?
Alice nevetve folytatta.
- Bezárnak. Öh, be. Be? Engem? Hmm. Különös.
- Az Azkaban? Azkaban. Azkaban. Öh, érdekes. Szóval oda – folytattam, de már potyogtak a könnyeim.
- Jaj, Lily, és csak képzeld el, így áll, a rácsoknál: Öhm, az egy dementor. Egy deme-dementor. Hmm-hmm. – Alice már vihogott.
- És amikor közeledik egy felé, ő csak: Heh, öh, nem lehetne, hogy, hm, esetleg kiengedj? Nem? Hát, öh, miért nem?
Nevetve dőltem a vállára, majd amikor végre mindketten megnyugodtunk, leugrottam az ablakpárkányról.
Kinyújtottam a kezem Alicn-ek, ő megragadta, és szintén lehuppant.
- Azért jó, hogy megszabadultunk tőle.
- Hála Istennek – bólintottam.
- Hála Merlinnek – fokozta, ahogy elindultunk vissza.
- Hála a Wizengamotnak!
- Hála Dumbledore-nak!
- Nos, Alice, sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de hála James Potternek!
Még mindketten haragudtunk rá a múltkori miatt, de ezzel Alice sem szállhatott vitába, így kényszeredetten bólintott.
- Hála James Potternek!



1973. október 19.

Húha! Úgy tűnik, annak ellenére, hogy Gwen és Almira mennyire azt hangoztatták eddig, hogy a mugliismeret remek, most megmutatkozott az árnyoldala is. Makettet kell készíteniük, ők pedig a mardekáros Harim Wilkesszel kerültek egy csoportba. A fiú az egyetlen mardekáros mugliismereten. Ők meg szépen kifogták. Nem irigylem őket...

Apropó Almira: fülig belezúgott Jack Bookhartba. Minden nap hallgathatom, hogy milyen aranyosa a mosolya, és milyen izmos a karja. Jaj, nekem.

1973. október 21.

Perselus szerint nem volt jogos, amiket Gwenog és Agnes Lumpsluck összejövetelén mondtak.
- Ne vedd magadra – tanácsoltam neki. Egy nem használt teremben üldögéltünk. – Nyilván mindig vannak kivételek.
- De általánosságba véve sem igaz – jelentette ki metsző hangon.
- Ó, ugyan, Perselus. Nézz a szíved legmélyére, és úgy mondd ezt – szóltam kedvesen. A fal mellett ültem, ő meg az ablaknál állt.
- A griffendélesek sem mind hősiesek, becsületesek – mondta inkább, figyelmen kívül hagyva amit mondtam.
- Természetesen nem – feleltem nyugodtan. Igaza volt. A múltkor egy elsős kislány – mint később kiderült Ava Rose Shafiq – leszidta az egyik kis barátnőjét, amiért az megkérdezte tőlem, hogy merre van a harmadikon a mosdó. „Ne állj szóba vele! Nem tudtad, hogy sárvérű?"
Azt hittem, képen vágom. Végül nem tettem, de csak mert Flitwick épp arra járt.
Szóval igen. A griffendélesek sem mind kedvesek.
- Ott van például Black – folytatta Pers. Az égre emeltek a tekintem. Már megint itt tartunk. Ha épp nem Potter, akkor Black. – A családja hírhedt a feketemágia használatáról.
- Igen. A testvére pedig a Mardekár házat gyarapítja. Komolyan nem érdekel. Felőlem lehet valaki mardekáros, lehet Black, lehet mugli, vagy egy szellem. Amíg nem akar nekem rosszat, addig nem gyűlölöm. Utálhatnám a Véres Bárót, mert félelmetes, de még nem is beszéltem vele. Utálhatnám a bolti eladót, mert mugli, de nem fogom, főleg, ha még köszön is. Utálhatnám Sirius Blacket, de egy rossz szava nem volt még hozzám. Téged is utálhatnálak, mert mardekáros vagy. De én kedvellek, mert ettől függetlenül kedves is vagy.
Úgy tűn, sikerült megnyugtatnom. Felült az egyik padra, fürkészett pár másodpercig, aztán így szólt.
- Mutassak valamit?
Halványan mosolygott, úgyhogy bólintottam.
Felemelte a pálcáját, egyenesen rám mutatott vele, aztán egy számomra ismeretlen varázsigét mondott, mire a talárom, és alatta az ingem, szoknyám, zoknim, de még a cipőm is rózsaszín lett.

Elnevettem magam – valószínűleg igencsak nevetségesen festhettem, mint valami ronda habcsók.
- Textilszínező bűbáj – mondta, és mellém lépett, hogy szemügyre vegye a művét. – De még korrigálni kell rajta. Csak a talárodat akartam átszínezni.
Annyira ügyes! Én nem is tudom, ez hányadik saját varázslata, amit megmutatott. Bár nekem is lenne ehhez tehetségem!
Utána persze visszacsinálta a ruháimat az eredetire. Így mentünk vissza a lépcsőig, ahol búcsút vettünk egymástól, és mindketten visszatértünk a klubhelyiségünkbe.



1973. október 27.

Ez különös. Éjjel felébredtem, mert rettenetesen kellett pisilnem – valószínűleg nem kellett volna lefekvés előtt tea ivó versenyt rendeznem Feliciával. Ráadásul vesztettem is.
De a lényeg: amíg kilopakodtam a szobánkból, feltűnt, hogy Gweny nincs az ágyában. Pedig már majdnem éjfél volt. A klubhelyiségben sem láttam és a fürdőben sem futottam össze vele. Vajon hol császkálhat? Majd megkérdezem. Ma lett volna rá alkalmam, de akkor persze nem jutott eszembe. Én, meg a memóriám...



1973. október 28.

Vasárnap van. Alhattam volna sokáig. De miért tenném, ha egyszer Felicia mutatni akar valamint mindannyiunknak?
Felkeltett minket fél nyolc körül, és kérte, hogy menjünk vele, mert talált valamit. Összeszedtük magunkat, és elindultunk a nyomában. Ő vidáman ugrándozott előttünk.
- Szóval. Mit találtál? – ásított Almira.
Fely kuncogott, átugrott néhány lépcsőfokot, aztán megfordult, és ránk vigyorgott.
- A konyhát.
- A konyhát? – kérdezett vissza Alice meglepetten, mire ő bólogatni kezdett.
- Aha. Most, az előbb.
- Mit csináltál te ilyen korán a kastélyban? – érdeklődött Gwendolyn, amiről eszembe jutott, hogy mit akartam tőle kérdezni.

Felicia megvonta a vállát.
- Császkáltam. Mert olyan nagy ez a kastély! És úgy gondoltam, biztos sok-sok különleges helyiség található itt. És hogy miért ne nézzem meg őket. Na, és így rábukkantam a konyhára. Persze nem tudta, hogy a konyha lesz itt, de... még jó is. Van süti – nevetett Almirára, aki meghatottan a szívére tette a kezét.
- Süti?
- Igen. Olyan süti, amilyet csak kérsz. Málnás, és csokis, meg mentolos...

Leértünk az alagsorba. Ott Fely egy képhez lépett. A festmény egy gyümölcstálat ábrázolt, ő pedig megcsiklandozta a körtét, mire feltárult a konyha.
- Honnan tudtad, hogy meg kell csiklandoznod? – kérdeztem, és beléptem a helyiségbe.
- Nem tudtam. Csak olyan cuki volt, hogy úgy éreztem, muszáj kicsit megsimogatnom, és szerencsém lett – magyarázta.
A konyhába lépve az első dolog, amit megpillantottam, egy kis izé volt! Én még sosem láttam ilyen lényt, és hát szégyen, de visítani kezdetem.
- Lily, nyugi – nevetett Alice.
- Mi ez? És miért néz rám ilyen furcsán? – aztán megjelent még vagy száz olyan fura kis valami, és azok is mind engem bámultak. – Jaj nekem – motyogtam.
Fely megsimogatta az egyik kopsz fejét.
- Ezek házimanók.
- Még egyet sem láttál? – kérdezte Almira, és szemügyre vette az egyiket. Megráztam a fejem.
Az egyik manó, amelyik legközelebb állt, bólogatni kezdett.
- A kisasszonynak nem kell aggódnia – sipította. – Meiha nem fogja bántani, és a többiek sem.

Miután már kellőképpen biztonságban éreztem magam én is, letelepedtünk egy asztalhoz. Ott a többiek elmagyarázták, hogy pontosan mi is a helyzet a házimanókkal.
- Segítenek a varázslóknak, leginkább a háztartási feladatok ellátásában – magyarázta Alice.
Almira bólintott.
- Főznek, takarítanak és mosnak is, de ez már kényesebb téma. A ruhák, meg a manók... Ha ruhát adsz egy manónak, felszabadítod, többet nem dolgozik neked. De hát valahogy csak mossák itt is a ruhákat.
- Igen, minden bizonnyal – bólintottam, mert annyira nem érdekeltek a ruhák. – És akkor nektek is van otthon tucatnyi ilyen házimanótok? – néztem rajtuk végig.
- Dehogy – mosolygott Felicia. – Csak a nagyon gazdag családoknál vannak.
- Nekünk van – szólt Alice. – De csak egy. Szerintem több nem nagyon szokott lenni.
A többiek megrázták a fejüket.
- Nekünk is volt, de még jóval a születésem előtt meghalt, anyáék meg nem akartak másikat venni – mesélte Almira.
- Ide nyilván több kell, hogy minden feladatot el tudjanak végezni – tette hozzá Gweny.

Végül egyébként összebarátkoztam a házimanókkal. Aranyosak. Csak nem akkor, ha nem számítasz rájuk.
Csináltak nekünk rengeteg finomságot – annak dacára is, hogy közben folyamatosan küldték fel az asztalokról a nagyterembe a reggelinek valót.
Kiderült hát, hogy a kezdeti riadalmam alaptalan volt, mivel kedves kis lények.


1973. október 31.

A lakoma idén is nagyon finomra sikeredett. Imádom az egésznek a hangulatát: az óriási tökök, a meghívott csontvázak, meg a plafonon röpködő denevérek – akik közül az egyik leszállt az asztalunkra, és lopott egy cseresznyét. Annyira fantasztikus! Bár... Mászhatott volna kevesebb pók az asztalunkon. Bleh!


1973. november 3.

Az idei évtől kezdve mi is lemehetünk a közeli faluba, Roxmortsba, az arra kijelölt napokon. Az első ilyen alkalom pedig ezen a szombati napon volt esedékes. Az eredeti terv az volt, hogy együtt megyünk mind az öten, de aztán nem így lett.

Tegnap délután Almira fülig érő mosollyal az arcán libbent be a szobába.
- Jack Bookhart randira hívott!
Alice rá nézett, aztán ránk, majd kérdő arccal ismét Almirára.
- Ki az a Jack Bookhart?
- Eggyel felettünk jár, griffendéles. A tesója Bobby, hollóhátas, benne van a háza kviddicscsapatában – magyarázta a lány türelmetlenül. – De nem is ez a kérés. Hanem, hogy mit mondjak neki.
- Igent, mi mást? – néztem rá. Napok óta a fiúról beszélt, és úgy tűnt, a szimpátia kölcsönös.
- De Roxmortsba akar velem menni. Mi viszont már megbeszéltük, hogy együtt megyünk – nézett ránk aggodalmasan.
- Ugyan már! Lehet ő életed szerelme. Nem hagyhatjuk, hogy miattunk ne jöjjetek össze – mosolygott rá Felicia. Egyetértve bólintottam.
- Pontosan. Ha szeretnél vele menni, csak nyugodtan. Mi nem haragszunk meg érte.
- Ó, imádlak titeket!
Almira hálásan nézett ránk, majd vidáman kisietett a szobából – minden bizonnyal, hogy megmondja a fiúnak: vele megy.
- Szélvész kisasszony – nevetett Alice.


Szóval ma csupán négyen indultunk el Roxmortsba. A falu nagyon tetszett. Megnéztük a főbb látványosságokat: a postahivatalt és a Szellemszállást – állítólag legsűrűbben kísértett hely az egész országban. Most azonban semmiféle zaj nem szűrődött ki az épületből.
Elmentünk a Mézesfalásba, és vettem egy zacskónyi finomságot. A Dervish & Durranban, valamint Zonko Csodabazárában rengeteg érdekes holmit találtunk. Jól elszórakoztunk ezeken a helyeken, bár úgy tűnt, a legtöbb diáktársunk szintén itt tölti az idejét, így alig lehetett mozdulni.
Felicia talált egy szivárványszínű lépegetőrugót, ami kiugrott a kezéből, és a bolt másik végéig meg sem állt. Én egy antrigravitációs kutyát találtam. Olyan, mint azok fa, húzható játékok, amikkel a kicsi gyerekek szoktak játszani. Csak épp ezt nem te húzod, hanem a levegőbe emelkedsz, amikor megfogod a pórázát, és ő húz téged. Gwen talált egy dobozt, ami a leírás alapján olyan bowling bábokat tartalmazott, amik elugranak a golyó elől, Alice pedig jojókat, amik felfele zuhannak.

A Három Seprűben megkóstoltuk a híres neves vajsört – hihetetlenül finom! Amikor távozni készültünk összefutottunk Almiráékkal, akik akkor érkeztek. A lány ránk villantott egy ezer wattos mosolyt, és intett azzal a kezével, amelyet nem épp Jack fogott.


Amikor ő is visszatért a kastélyba, természetesen részletes beszámolót kértünk.
- Először Maddam Puddifoot kávézójába mentünk, de Merlinre, az annyira béna volt, hogy inkább leléptünk onnan. Vett nekem egy nyalókát a Mézesfalásban, aztán csak sétáltunk az utcákon. Amikor mondtam, hogy fázok, bementünk a Három Seprűbe. Ott meghívott egy vajsörre, aztán megcsókolt, aztán ittunk még egy vajsört, és megint megcsókolt – mesélte izgatottan. A kezében a fésűjét tartotta, így mászkált a szobában. – Jövő héten ismét randizunk. Persze nem Roxmortsban, mert a következő ilyen alkalom sokára lesz, de itt, a kastélyban is megteszi – magyarázta, és letelepedett az ágyára. Szinte ragyogott a boldogságtól, én pedig örültem neki, hogy ilyen vidám.




1973. november 6.

Fely, szokásához híven, rám mosolygott.
- Igen? – kérdeztem. Az ágyamban ültem, már megfürödtem. A többiek épp a fürdőben voltak, kivéve őt.
- Vélemény? – kérdezte, és az orrom alá dugott egy képet.
- Ezt te csináltad? – kérdeztem, és szemügyre vettem a festményt. Felicia bólintott.
- Nem lett túl jó, mert ott szürkét kellett volna használnom a barna helyett, itt pedig kicsit nagyobb rést kellett volna hagynom – magyarázta, miközben leült az ágyam szélére.
A kép egy tájat ábrázolt, minden bizonnyal a mostani, borongós, őszi napok adták a lánynak az ihletet. De minden kétséget kizáróan sokat dolgozott vele. És amennyire ügyetlenül rajzol, amilyen helytelenül írt és énekelt, ez éppolyan szépre sikeredett.
- Fely, ez gyönyörű! – mondtam neki őszintén.
- Úgy gondolod? – derült fel. Bólintottam. – Jaj, de jó! Szeretnéd megtartani? Szívesen odaadom, ha kéred.
- Inkább tegyük ki a falra – indítványoztam. Kár lenne egy mappában hevernie. Felicia bólintott, és miután megtalálta a megfelelő helyet, a falra ragasztotta.
Gyanítom, hogy azért cibált arra a rengeteg szakkörre, mert szerette volna megtalálni, hogy miben jó. De még csak szakkör sem kellett hozzá. Végre megtalálta! Én pedig büszke vagyok rá.

A többieknek is tetszett az alkotás, amikor a fürdőből visszatérve felhívtam rá a figyelmüket. Fely mosolygott, és nem tudom, hogy azért, mert most különösen boldog volt, vagy pedig azért, mert ő egyébként is minden egyes másodpercben vigyorog. De talán, ő minden egyes másodpercben különösen boldog. Remélem, ez így marad örökre.


1973. október 10.

Ma volt a Griffendél-Mardekár mérkőzés. És nyertünk. Még szép. Hajrá, Griffendél!


1973. október 16.

A mardekárosok ismét bebizonyították, hogy mocskos mód undokok tudnak lenni. A könyvtárból jöttem volna vissza a klubhelyiségbe, amikor néhányan körbeálltak, sarokba szorítottak, és mindenféle szitkokat vágtak a fejemhez. Azt hittem, megátkoznak, és úgy is lett volna, ha nem bukkan fel James Potter. Segített nekem, aztán egy rejtett alagútba vezetett.
Mennyire szánalmas dolog az, hogy egy olyan ember ment meg attól, hogy lenézzenek, aki maga is úgy járkál az iskolában, mint valami kiskirály...

De a lényeg, hogy ezek szerint még neki is több morális érzéke van, mint ezeknek az agyalágyultaknak. Kiderült, hogy még kedves is tud lenni, megvigasztalt, mert hát azok után, amiket a fejemhez vágtak a mardekárosok, nem bírtam nem sírni. Már tavaly is ez ment, de idén sokkal durvábban, és most eltört a mécses.

Amikor visszatértem a toronyba, azt hittem, már nem látszik, hogy sírtam, de Almira egyből észrevette. Amint kiszedte belőlem, hogy mi történt, felpattant és elviharzott. Két órával később tért vissza, elég önelégülten.
- Mit csináltál? – kérdeztem
Vállat vont.
- Elintéztem magamnak kétheti büntetőmunkát. De megérte. Ha láttad volna, hogy ordítottak!

________________________________
Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!!!

(lol, 23:57 van, ha direkt így akartam volna feltölteni, tuti nem jön össze:D)