James Potter és a brongfalli gyilkos

Csinnadratta

Bár másra sem vágytak jobban, mint egy kiadós alvásra, a három fiúnak nem volt erre lehetősége. A mandragórás ébresztőóra fél nyolckor kegyetlen visongással keltette őket.
Jamesnek ment a legkönnyebben az ágyból való kikászálódás, de az elmúlt, eseménydús időszak miatt ő is szokatlanul fáradtnak érezte magát, így megértette barátait, akik a vörös dunyhát a fejükre húzva próbáltak még pár percnyi időt nyerni.

Most azonban nem volt helye a lustálkodásnak. Annyi időt adott a barátainak, amennyi alatt ő felöltözött, utána viszont már nem volt apelláta. A napkeltéig már csak tíz perc volt hátra.
Szerencsére a többiek is megértették, hogy miért fontos most kimászniuk az ágyból – bár ettől még nem örültek jobban a korai ébresztőnek.

Hárman indultak útnak, de nem mentek messzire. A hetedik emeleten az egyik éjjeli kószálásuk alkalmával találtak egy erkélyt, ami nekik most pont jól jött. Oda álltak ki, és várták, hogy a nap első sugarai aranyszínbe borítsák a birtokot.

Az animágia következő lépése volt az, hogy minden napkeltekor és minden napnyugtakor a pálcájukat a szívük fölé tartva, el kellet mondaniuk egy négy szavas varázslatot. Ha mindent jól csináltak, egy idő után kettős szívdobogást tapasztalhattak. James nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, az milyen érzés, de hát nem volt más választása.

Amikor a horizonton túl lassan felbukkant a nap, mint valami lomha cikesz, ők mind az utasítások szerint cselekedtek.
- Amato Animo Animato Animagus – szavalták, igyekezve nem összetéveszteni a hasonló szavakat.
Amikor befejezték, összenéztek, először értetlenül, hiszen ez így olyan snassz. Elmondják ezeket a szavakat, aztán meg itt állnak, és semmi.
Aztán nevetni kezdtek, mert tudták, hogy hatalmas idióták, és ez az egész animágia őrültség is az, meg az is, hogy a szobatársuk egy vérfarkas, ők meg vele akarnak rohangálni minden holdtöltekor. Ez az egész alapjaiba véve egy baromság volt, de hát szerették Remust, meg ha már egyszer kiszöktek, hogy lopjanak az állatkertből lepkebábot, akkor nem fogják feladni.


Már a nagyteremben ültek és reggelijüket fogyasztották – végre a nyavajás mandragóra nélkül, még az étel is jobban esett így –, amikor Jamesben tudatosult valami.
- Ma van Remus szülinapja.
- Ja. Kéne neki valami ajándékot vennünk – bólogatott Sirius, és hatalmasat harapott a pirítósából. – Órák után lemehetnénk Roxmortsba.
James legyintett.
- Felesleges. Semmi pénzünk nem maradt.
- Egy knút se? – csodálkozott Peter a szalonnája felett.
- Hát, néhány penny. Még ha tudnánk is venni egy tábla csokit ennyiből, előbb át kéne váltani. De nem hiszem, hogy ismét szükséges egy kiruccanás.
Ezzel a többiek is egyet értettek. Jó volt a londoni út, de elég volt egyszer.

Sirius belekortyolt a töklével töltött poharába, aztán elfintorodott. James meg tudta érteni, ő sem rajongott az italért, de aztán kiderült, hogy barátja más miatt vágott ilyen fancsali arcot.
- Azt mondtuk Remusnak, hogy a születésnapi meglepetése miatt tűntünk el csütörtökön. Viszont részemről legfeljebb egy zsebkendővel tudok szolgálni. Az is használt.
Jamesnek sem volt jobb ötlete az ajándékozást illetően, és Peterre pillantva látta, hogy barátja arcára ugyanaz a tanácstalan kifejezés ült ki, mint amit a sajátján érzett.

A nagytermet maguk mögött hagyva, Griffendéltorony felé vették az irányt.
- Mondjuk azt, hogy késik az ajándéka – indítványozta James.
- Ez végül is nem hazugság – bólintott rá Sirius. Nem tehettek ők arról, hogy lassabban haladnak az animágiával, mint szeretnének. – De azért valamit csak kéne adnunk.
James szeme felcsillant.
- Adjunk neki képet magunkról, hogy mindig emlékezzen rá, milyen jó fej barátai vannak.
- Ez a világ legönteltebb ajándéka – ráncolta Peter a homlokát.
Sirius vele egyetértve bólintott, de így szólt:
- A kép nem rossz ötlet. De ne ezért adjuk. Hanem ráírjuk a hátuljára, hogy ez még nem az igazi ajándék. És ha már megy majd az animágia – az utolsó szót csak tátogta, nehogy valaki meghallja, elvégre a falnak is füle van –, akkor kap egy képet rólunk átalakulva, és arra meg azt írjuk, hogy na ez már az igazi.

Az ötlet tetszett a másik két fiúnak is, így már csak egy fényképezőgépet kellett szerezniük, elvégre közös képük már volt, de azon Peter nem szerepelt, hiszen hazautazott a karácsonyi szünet idejére.
Egy emberről tudtak, akinek a birtokában volt egy fényképezőgép – ami ráadásul automatikusan mozgó képeket nyomtatott. Az illetőt most nem találták a klubhelyiségben, így Sylvester Cookot közelítették meg, aki fittyet hányva a mellette szónokló Valentine-ra, az asztalnál ügyködött valamin.
- ... és nem pedig ezért! – hallották még a kissé feldúlt, de a jelek szerint nem túl meggyőző hetedéves utolsó szavait.
- Jól van, nem lesz semmi gond – közölte az elsős szórakozottan. Szájában keresztben tartotta a pálcáját, míg tovább foglalatoskodott az eddigi munkájával.

Amikor megpillantották a feléjük közeledőket, érdeklődve pillantottak rájuk. A kis csapat eléjük lépett, Peter pedig Sylvester kezére bámult.
- Az mi lesz?
- Ez? – A fiú pimasz mosolyt villantott, ahogy kiszedte a pálcát a szájából. Ilyen közelről James látta, hogy a fiúnak valóban különböző színűek a szemei: az egyik barna, a másik kék. – Ez kérlek szépen egy trágyagránát és egy bűzpatron keveréke lesz. Ha minden igaz, pár perc múlva teljesen egybeolvadnak, csak még meg kell találnom, hol lehet őket a legjobban összeilleszteni. És ha kész, becsempészem Alecto Carrow talárja alá. Dupla bűz, dupla élvezet.

A fiúk elismerően bólintottak.
- Szép munka – szólt James, aztán eszébe jutott, miért is vannak itt. – Ja, amúgy a kis agresszív barátnődet keressük. Nem tudod, merre van?
- Az előbb kiosztott néhány lányt, majd felvonult a szobájába.
Megköszönték Sylvesternek a segítséget, és felmentek a lányok szobához vezető csigalépcsőn a már használt trükkel. Bekopogtak az elsősök ajtaján és az egyik autogram kérő kislány nyitott ajtót – a kevésbé idegesítő.
- Igen? – rebegte.
- Lottie-t keressük – szólt Sirius, mire a kislány még a száját is eltátotta. A fiú pár másodpercig értetlenül bámult rá, aztán félretolta az útjából, és belépett.
- Mit akartok? – kérdezte a már jól ismert hang.
- A fényképezőgépet – válaszolt James.

Lottie, aki eddig az ágyában fekve valami magazint olvasott, most felült, és durcásan nézett a belépőkre.
- Nem vagyok se szeret szolgálat, se a tündérkeresztanyátok. Oldjátok meg a problémáitokat.
- Jó – bólintott Sirius. – Akkor nem kérjük, csak elvesszük. – Egy mozdulattal ott termett az éjjeliszekrénynél, és még gyorsabban elvette a fényképezőgépet.
Az elsős szeme kikerekedett, aztán felháborodva hörögni kezdett, végül rávetette magát a menekülő Siriusra. A fiú nem számított a támadásra, így elhasalt a földön, amikor a kislány hátulról nekicsapódott.

A gépért küzdött csata itt még nem ért véget. Sirius James felé dobta azt, mire Lottie sikítani kezdett, James pedig – jó fogó módjára – elkapta a gépet. A lány azon nyomban felugrott, és Siriuson átgázolva a menekülő James nyomába szegődött. A fiú kiugrott a lépcsősorra, és szándékosan rossz helyre lépett, mire a talaj csúszdává vált alatta.
Beütötte a fejét, ahogy az egyensúlyát vesztve hanyatt vágódott. Lottie mögötte csúszott nem sokkal, és ha Sirius nem veti utána magát, hogy megfogja a lány lábát, Jamesnek nem lett volna ideje felpattanni, és a saját hálótermük felé iszkolni. Még hallotta maga mögött Lottie válogatott szidalmait, amik felváltva szóltak arról, hogy megátkozza Jamest, ha nem adja vissza a fényképezőt; és arról, hogy szájba rúgja Siriust, ha nem engedi el a lábát.
Utóbbi teljesült is, legalább is abból ítélve, a fiú alsó ajkából enyhén szivárgott a vér, amikor bezárva maga mögött az ajtót megfordult. Azon megállás nélkül dörömbölt a meglopott elsős.

Maguk felé fordítva a kamerát, elkészítették a képet. Minden kétséget kizáróan néztek már ki jobban is. James arca kipirult a futástól és szaporán vette a levegőt; Sirius haja összekócolódott, a száján lévő sebből pedig továbbra is vér szivárgott; Peter pedig zavarodott pillantásokat vetett az ajtó felé, amit Lottie rugdosott.
Résnyire nyitották rajta a nyílást, és óvatosan kicsúsztatták a gépet, majd gyorsan becsukták, nehogy a tulajdonosa kárt tegyen bennük.


A gyengélkedőn a szokásos, bájitaloktól édes-keserű illat fogadta a fiúkat. Két diák feküdt a fehér ágyakban, a paravánnal eltakart rész mögött pedig Remus lábadozott. A homlokát fehér kötés takarta, bal kézfeje szintén megsérült. Mégis, lelkesen ült fel, amikor megpillantotta a barátait.
- Boldog szülinapot! – köszöntötték egyből, és a manókkal süttetett csokoládétortát lerakták a szekrényére.
Remus rosszallóan csóválta a fejét.
- Ha Madam Pomfrey megtudja, hogy tortával akartok tömni, nem fog örülni – Rápillantott az édességre. – Az lesz a legjobb, ha nem tudja meg. Együk meg mielőtt kijön a szobájából.
Az ölébe vette a tortatálat, és rápillantott a gyertyákra.
- Meggyújtja valaki? – kérdezte.
- Majd én – szólt Sirius. Intett a pálcájával, mire gyertyák meggyulladtak, csak úgy, mint Remus takarója.

A fiú ijedten lökte le magáról, a többiek meg taposni kezdték az égő ágyneműt. Miután már kevésbé volt forró a helyzet, a takarót berugdosták az egyik ágy alá, Remusnak meg szerváltak egy másikat.
A fiú vetett rájuk egy lesújtó pillantást, és visszafordult a tortához.
- Kívánj valamit! – szólt Peter, Remus pedig bólintott.
Behunyta a szemét, majd amikor ismét kinyitotta, elfújta a gyertyákat.
A konyháról szerzett késsel felszeletelték a finomságot, és bosszúsan állapították meg, hogy villát nem hoztak. Végül úgy döntöttek, jó az kézzel is.
- És most pedig – szólt James ünnepélyesen, amikor mindannyian végeztek a tortával –, itt lenne az ideje átadnunk az ajándékodat.
- De nem fogjuk – bólogatott Sirius komolyan.
- A helyzet az, hogy nincs, csak ez – tette még hozzá Peter.
Ez után átnyújtották a képet az értetlenkedő Remusnak. A fiú elmosolyodott, amikor meglátta a rajta a szereplő alakokat, majd megfordította és érdeklődve olvasta el a másik oldalára írt feliratot.

A mi legkedvesebb ordas barátunknak, tizennegyedik születésnapjára. Ne hidd, Remy, hogy csak ennyi, a valódi ajándék – mondjuk úgy – késik. De ünnepélyesen esküszünk, hogy amint lehet, megkapod, és garantáljuk, hogy nagyon állat lesz!

Remus nevető szemekkel nézett fel rájuk.
- Késik?
- Olyasmi – bólintott James.
- És nagyon állat lesz?
- Jobban, mint hinnéd – nevette el magát Sirius.


James a szokásosnál jobban várta a szerdai mugliismeret órát – talán még Siriusnál is jobban, de ebben nem volt teljes mértékben biztos. A fiú szokatlanul vidáman sétált mellette, márpedig erre az órára év eleje óta egész lelkesen járt. Most valószínűleg rá tett egy lapáttal a busz és a metró kipróbálása.

James levetette magát a szokásos helyére, és hátrafordult Leilához.
- Ráérsz fél hétkor? – A lány bólintott. – Bejárati csarnok?
- Tökéletes – mosolygott.
A fiú előrefordult, a mellette ülő Sirius pedig összeszűkített szemekkel nézett rá.
- Miért találkozgatsz vele, ha már tudod a válaszom? – sziszegte.
- Hát nem miattad – közölte vele James, mire Sirius felhördült, és sípcsonton rúgta.
Mielőtt James megtorolhatta volna a tettet, Green professzor belépett a terembe, és barátja a szájára tapasztotta a kezét, hogy hallja a tanárnő szavait.
- Átnéztem a csoportban készített beadandókat – kezdte a tanárnő, és megemelte a kezében tartott pergameneket. – A legtöbb hibátlan, ennek nagyon örülök. Kérném, hogy minden csoportból egy ember fáradjon ki, olvassa fel a kapott téma kifejtését. Ti kezditek – bökött Jamesékre.

Mielőtt arra lett volna idejük, hogy egyáltalán összenézzenek – nem hogy még meg is beszéljék, ki megy ki –, Sirius felpattant.
- Én! – kiáltotta, és meg sem várva, hogy James beljebb húzza a székét és kiengedje, feltette lábát az asztalra, és átlendítette magát rajta. A nevetését elfojtani igyekvő tanárnő elé lépett, és megigazgatta a haját. – Majd én.
Kikapta Green kezéből a pergamenhalmot és megkereste a sajátjukat.
Lazán nekidőlt a tanári asztalnak, és olvasni kezdte – közben néha kommentárokat fűzött hozzá. („És az ajtaja magától kinyílik!".)


A várva várt délutáni találkozót szűkösre kellett fogni. Bár James nagyon jól érezte magát Leilával, ahogy a kellemes napsütésben végig sétáltak a tavaszillatú, madárcsiripeléstől hangos parkon, hamar rájött, hogy az animágia újfent gondokat okoz a hétköznapi életben.
Időhöz volt kötve. Ez akkor tudatosult benne, amikor a nap szép lassan ereszkedni kezdett, megbújva a távoli, hófödte hegységek mögött.
- ...és a bácsikámnak van belőlük egy egész tucatnyi – magyarázta Leila lelkesen.
A fiút tényleg érdekelték volna az omniszkópokról szóló előadás, tervben volt, hogy vesz magának egyet. Régebben kapott már, amikor az apjával kimentek a Portree Primus – Wigtowni Vándorok meccsre pár éve, de az egy olcsó, gagyi példány volt, amit csak azért kapott, hogy nyugton maradjon.
Azonban nem hallgathatta tovább Leilát. Muszáj volt félbeszakítania a mondat közepén, és azt javasolni, hogy forduljanak vissza. Egy kicsit olyan érzés volt látni a lány csalódott arcát, mint elveszíteni egy kviddics mérkőzést.

Azért bekísérte a nagyteremig, ami még szerencse is volt, mert a három barátja is akkor helyezkedett el az asztalnál. Elbúcsúzott Leilától, és a Griffendél asztala felé vette az irányt.
- Velem tudnátok jönni? – nézett jelentőségteljesen Siriusra és Peterre, mire azok értetlenül pislogtak rá.
- Hova? – kérdezte Remus, aki szintén ott ült velük, és nyilvánvalóan a kérdést magára is értette.
- Hát csak... - tétován pillantott a másik kettőre. Mit lehet erre mondani? Remus miért ne jöjjön? – Ebshont professzor akar... akar valamit. – Közben rá jött, hogy ez nem lesz így jó, mivel Peter sem jár lénygondozás órára. – És kéri, hogy a jóslástanra járók is jöjjenek – tette még hozzá, és borzadva állapította meg, hogy egyébként oly remekül működő hazudozási képessége most csúfondárosan cserben hagyta.

Remus összeráncolt a homlokát.
- Biztos össze lesztek vonva.
- Lehet – biccentett James, és sürgetően nézett a többiekre.
Sirius vonakodva felállt, szemét továbbra is a finomnak ígérkező vacsorájára szegezve, Peter pedig még gyorsan a szájába tömött egy hatalmas falatot.

Futva tették meg az utat a hetedik emeletig, ahol aztán sorban kiléptek az erkélyre és a pálcájukat a szívük fölé tartva várták, hogy a nap utolsó sugarai megérintsék az arcukat. Ez csupán pár másodpercet jelentett, így rögvest kántálni kezdték a varázsszavakat.
- Remélem, hamar jön majd egy vihar – sóhajtott Peter, amikor már csak a futástól kimerülten, zihálva álltak egymás mellett.
Sirius felmordult.
- Nem olyan a mi szerencsénk.
- Nem lesz ez így jó. – James fáradtan beletúrt a hajába. Nekidőlt a korlátnak, és a barátaira pillantott. – Minden egyes nap az órát figyelgetve csinálni mindent. Mikor kel a nap, mikor nyugszik...
- És Remust egyfolytában le kell ráznunk, ha nem akarjuk, hogy megtudja, miben mesterkedünk – biccentett Sirius. Keresztbe fonta karját, egyre hűlt a levegő.

A problémára azonban nem találtak megoldást. Így kellett csinálni, és ha animágusok akartak lenni, akkor az ezzel járt. Fölösleges volt nyafogni, azzal sem mentek semmire. Összeszorított szájjal, de emelt fővel tértek vissza a klubhelyiségbe. Nem volt már kedvük lemenni a nagyterembe. A folyosón baktatva azért még Sirius megjegyezte:
- Mindenesetre kár, hogy nem olyan egyszerű animágussá válni, mint vérfarkassá. Elég lenne csak megharaptatnunk magunkat McGalagonnyal.
James a barátjára meredt. Hogy jutnak eszébe ilyen idióta ötletek?
- És azt mégis hogyan érnénk el?
- Nem lehet az olyan nehéz – felelte vállvonogatva. – Csigabiga – szólt még, mire a Kövér Dáma portréja utat engedett nekik.

Másnap, miután letudták ezt a kötelező kört, úgy döntöttek, igazán megérdemelnek egy kis jutalmat, elvégre már majdnem egy hete kelnek korábban emiatt és esténként készenlétben állnak, hogy ne csusszannak le a naplementéről. Több ízben nehézséget okozott ez az egész. A kviddics edzésekről James csak akkor ért időben a megbeszélt helyre, ha felpattant a seprűjére, és szélsebesen száguldott a kastély felé, és általában majd' a falnak csapódva lefékezett az erkélyen. Peter és Sirius hajlamosak voltak megfeledkezni a helyzetükről, és az utolsó pillanatban, kifulladva rontani ki az erkélyre. Remus persze gyanakvóan figyelte az esténkként eltűnéseiket – pedig ez még csak a második nap volt, amit a gyengélkedőn kívül töltött, mióta ők nekiláttak ennek az egésznek –, a reggelit meg nem is tudta volna nem észrevenni – hiszen indokolatlanul korán keltek, ami James esetében nem volt meglepő, de a többieknél kifejezetten.

A sok titkolózás és rohangálás után tehát megérdemelték a kikapcsolódást, így folytatták a térkép készítését. Éjjel, amikor már gyanították, hogy mindenki nyugovóra tért, kilopakodtak a klubhelyiségből.
Csak a térkép volt náluk és a pálcájuk – a köpeny alatt úgysem fértek volna el négyen. A hetedik emelet feltérképezésével lassan a végéhez értek. Már csak arra kellett megoldást találniuk, hogy mégis hogyan oldják meg a több emelet ábrázolásának kivitelezését. Addig is, amíg ezen tanakodtak, nem ültek tétlenül.

Most is, mint mindig, teremről teremre jártak, ha pedig találtak ott egy rejtett ajtót, akkor azon keresztül barangoltak tovább – kivéve persze, ha egy raktárhelyiségbe vezetett csupán az átjáró.
Ezen az éjjelen a fogyó hold megvilágította az útjukat. A pálcájukkal egyébként sem szívesen csináltak fényt ilyenkor. Az csak felhívná rájuk a figyelmet. A portréalakok békésen szunyókáltak a festményeikben, a sötétben hallani lehetett halk horkolásukat. A hűvös levegő néha fellendült, mire mind megborzongtak – ilyenkor valahol bizonyára kinyílt egy ajtó vagy egy ablak. Kellemes, varázslatos illatot hozott magával, ami egyébként is érezhető volt a Roxfortban, de ilyenkor, éjjel, még inkább. James korábban nem hitte volna, hogy a mágiának illata van.

Az egyik teremben, amit felfedeztek, találtak néhány régi, ócska üstöt. Sirius az egyiket ráhúzta Peter fejére, mire a fiú vinnyogva megpróbálta lehúzni magáról, de nagyon úgy tűnt, hogy az rászorult a fejére.
- Maradj csöndben! Még Frics meghallja. – James próbált halkan nevetni, és az üst után nyúlt, hogy megszabadítsa tőle pórul járt barátját.
- Egyáltalán minek húztad a fejére? – vonta fel Remus az egyik szemöldökét, miközben a tettesre pillantott, aki csak a vállát vonogatta.
Végül kiszabadították Petert, rátették a helyiséget a térképre, és folytatták a kalandozást.

A következő szobában nem üstöket találtak, hanem egy évfolyamtársukat. Gwendolyn az ablakban ült, és amint észrevette őket, rájuk szegezte a pálcáját. Amikor felismerte a négy alakot, leengedte a kezét.
- Csak ti vagytok? – kérdezte.
A fiúk bólintottak.
- Miért, kire számítottál? – érdeklődött Remus. A lány megvonta a vállát.
- Sosem lehet tudni. Mardekárosok, tanárok, a gondnok...
- Mit csinálsz itt? – James körbehordozta tekintetét a régen valószínűleg tanteremként használt, tágas helyiségben.

Gweny az ablaküvegnek támasztotta fejét, és halkan sóhajtott.
- Nem tudok aludni – szólt, majd még hozzá tette: – A többieket meg nem akarom felébreszteni a folytonos forgolódásommal.
James nem tudta, ez milyen érzés, ő bárkit felébresztett bármikor szíves örömmel, de elhitte, hogy léteznek emberek, akiket ez zavar.

Több szót nem tudtak váltani, mert a nyitva hagyott ajtón keresztül belépett Frics egyik rusnya macskája és hangosan nyivákolni kezdett. Pár pillanat múlva fel is hangzott a vén gondnok csoszogása. Gwendolyn leugrott az ablakpárkányról, és egyemberként az ajtóhoz siettek. Peter kidugta a fejét.
- Még nem ért erre a szakaszra – susogta.
A lehető leghalkabb, de leggyorsabb léptekkel hagyták el a helyiséget. A lépések zaja egyre közeledett, ők pedig próbáltak elszökni előle.
A macska követni kezdte őket.
A következő folyosószakasz túl messze volt. Nem fognak tudni elkanyarodni, mielőtt Frics meglátná őket; hacsak...

A falon egy ajtó kezdett növekedni. Gondolkodás nélkül tépték fel és lavíroztak be rajta.
- A rohadás egyen meg! – közölte Sirius a gondok macskájával, aki a talárjára akaszkodva próbált bejutni velük együtt. A fiú mindenféle gondolkodás nélkül letépte magáról az állatot és kivágta az ajtón, amit aztán fújtatva behúzott maga után. Még hallani lehetett az állat felháborodott nyávogását.
Gwendolyn elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Te normális vagy!?
- Sosem állítottam ilyet. – A fiú nekitámaszkodott a falnak, és körülnézett. – Hol vagyunk?

James már azóta ezen tanakodott, hogy beléptek ide. Különös terem volt, nem a megszokott padok, székek, összefirkált táblák és elhagyott tankönyvek fogadták őket. Nem, ez egy pont egy akkora helyiség volt, amiben ők öten kényelmesen elfértek, a falait olyan tapéta borította, akár a Griffendél klubhelyiségét, sötét sarkai pedig jó szolgálatot tettek, ha valaki el akart ott rejtőzni.
- Szerintem megtaláltuk a Szükség Szobáját – szólt Remus, és csodálkozva nézett körbe. Kezét végighúzta a falon, ahogy tett pár lépést. Felnézett a plafonra, ahonnan díszes csillár szolgáltatta a gyér fényt.
- A mit? – kérdezték a többiek kórusban.

Remus rájuk pillantott.
- Az apám mesélt róla. Állítólag nagyon különös a mágiája. Csak akkor jelenik meg, ha szükséged van rá. Ilyen esetekben, mint most, amikor csak kétségbeesetten fut valaki, rögtön segít, de egyébként háromszor kell elmenni előtte, és erősen arra koncentrálni, amit szeretnél.
Jamesnek kezdett valami rémleni. Mintha ő is hallott volna már valami hasonlóról.
- Várj, akkor ez a Jössz és Mész Szoba?
- Igen, úgy is nevezik.
A többieknek még így sem derengett.
- Ha ti tudtatok róla, akkor eddig miért nem kerestük?
- Mert azt nem tudtuk, hol van – adta meg Remus a választ Sirius kérdésére. – Az egész kastélyt meg mégsem járhattuk körbe háromszor, hogy hátha meglesz.
Ez igaz volt. Most azonban meglett. Már csak meg kellett jegyezniük, hol találták.

Hirtelen megjelent egy kényelmesnek tűnő kanapé. Péter elképedve nézte.
- Nahát! Épp arra gondoltam, milyen jó lenne leülni, amíg várakozunk.
A szoba a kedvükben járt. Kényelmes ülőalkalmatosságok várták, hogy elterpeszkedjenek rajtuk, és egyikük sem volt rest kipróbálni őket.
Nem tudták, mennyi idő telt el, mióta bejöttek – bár erre a gondolatra megjelent egy óra.
- Már tíz perce biztos itt vagyunk – szólalt meg egyszer csak Remus. A hangja kásás volt az álmosságtól. Csak egy pillantást vetett az órára, és vissza is csukta a szemét.
Mind elálmosodtak, ahogyan ott feküdtek a kényelmes kanapékon. A szoba váltott: James érzékelte, hogy a csillár fénye lassan kialszik, hogy a kanapé ággyá változik, majd azt is, hogy egy takaró kerül rá.
Még hallotta, hogy valaki mond valamit, aztán elragadta az álom.

Másnap meglepően kipihenten ébredtek fel. Amikor felült, James észrevette, hogy az ágy, amin aludt, pont olyan, mint ami otthon van a szobájában. Elfogta a honvágy, ahogy a takarót lelökte magáról. Hét hónapja nem volt otthon, és már rettentően hiányzott a szobája, a krupja, a barátai, de legfőképp a szülei. Írtak persze leveleket egymásnak, de az mégsem ugyanaz.
Mind kikászálódtak az ágyaikból – amik most nem egyformák voltak, hanem igazodtak a bennük alvó személyekhez –, és elhagyták a szobát.
A folyosóra lépve kerestek valami ismertetőjegyet, ami alapján tudják, hogy itt kell majd legközelebb is keresniük a különleges termet. Egy portrét találtak a közelben, amin egy férfi – Badar Barnabás – trollokat próbált balettra tanítani.
Ráérősen sétáltak vissza a klubhelyiségbe, volt még idejük a bűbájtan óra kezdete előtt.
- Az micsoda? – kérdezte Gwendolyn a Remus kezében tartott térképkezdeményre mutatva.
- Semmi fontos – felelte a fiú, mire a lány olyan pillantást vetett rájuk, amivel azt üzente, ne nézzék hülyének, de nem kérdezősködött tovább. Helyette kimondta a jelszót a portrénak.

Mivel Frics rendesen megkeserítette az életüket a folytonos éjjeli járőrözéssel, úgy gondolták, ideje visszaadni a bosszúságot, amit nekik okozott – elvégre kölcsön pixi visszajár. Remus nem osztott az ötletüket, szerinte épp elég bosszúságot okoztak már Fricsnek, Peter pedig a jóslástan beadandójára hivatkozva hagyta ki a tréfát.
James és Sirius kettesben indultak hát útnak, megrakodva egy zsák trágyagránáttal.
- Azon gondolkodtam – kezdte az utóbbi, amikor megindult alattuk a lépcsősor és lassan elfordult jobbra –, hogy mi van, ha ez az animágia dolog zsákutca?
- Ezt hogy érted?
- Hát ha mondjuk, nem is tudom, én átváltozok katicabogárrá, azzal nem sokra megyünk – a karjait széttárva, saját hülye ötletén jót derülve nézett Jamesre. – Te meg mondjuk egy hal leszel, aztán még meg is fulladsz nekem, érted. – James elképzelte magát halként, és nem tetszett neki az ötlet. – Jó, nem fulladnál meg, mert bevágnálak a csap alá, de akkor is értelmetlen lenne az egész. Peter meg mondjuk csiga lenne, ami legalább olyan hasznos.

A lépcső megállt, ők pedig folytatták útjukat. James összeráncolt szemöldökkel gondolkodott barátja szavain. Valóban, ha ez a sok cécó odavezet, hogy ők hárman valami katica-, hal- és csigaszerű állatokká alakulnak, akkor az egésznek semmi értelme nem volt. Egy vérfarkas feltehetően hamar leüt egy bogarat, ami körülötte röpköd; egy hal a tóból pisloghatna csak a Szellemszállás felé, esetleg egy akváriumból figyelhetné átalakult barátját, aki feltehetően fél másodperc alatt zúzná szét a vízzel teli üvegedényt. Egy csiga meg el sem érne a helyiség másik felébe, ahol Remus randalírozik, mire az már egy emelettel arrébb jár – persze csak abban az esetben, ha nem tapossa agyon, szándékosan avagy véletlenül.
- Jó, akkor is találunk valami megoldást. – Pár másodpercig csendben lépkedtek egymás mellett, James pedig elmorfondírozott. Nem valami jó ötletei születtek. – Ha nincs más, vérátkot bocsájtunk egymásra.

Sirius olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.
- Hülye vagy? Egyrészt egy idő után nem tudnánk visszaváltozni. Gondolj bele, hogy mondjuk harminc éves korodtól kezdve oroszlánként élsz.
- Az menő lenne.
- Ja, főleg, ha beraknak téged is egy olyan állatkertbe. – James lelombozódott. Tényleg nem akarta egy szűkös kifutón, látványosságként tengetni a napjait. – Másrészt nem lehetne gyereked, ha csak nem akarod, hogy utána ő is kövessen.
- Neked se lehetne, meg Peternek se. Együtt lennénk agglegények – tette azért hozzá vicceskedve, bár már tényleg hülye ötletnek tartotta a vérátkot.

Sirius legyintett.
- Nekem amúgy se kell gyerek.
- Mondjuk én sem terveztem így a harmadév közepén szülővé válni...
- Akkor már előrébb vagy, mint a nagyapám – biccentett Sirius, és James inkább nem akarta tudni, hogy ezt hogy érti. – És még megjegyezném mellékesen, hogy a vérátkok elszenvedői csak nők lehetnek. Persze, nem tudom, te minek érzed magad – csúfondáros vigyort villantott a mellette sétáló fiúra. James nem vette fel a piszkálódást, inkább tovább ötletelt a felvetett problémán. Megoldás azonban nem jutott eszébe.
- Jó, figyelj, szerintem ne aggódjunk ezen. Nem leszünk bogarak, halak meg csigák. A világ legütősebb állatai leszünk. Párduc, gepárd, sas, farkas vagy róka.
- Úgy legyen.

Megérkeztek Frics irodája elé. Óvatosan bekopogtak, majd amikor nem érkezett válasz, lenyomták a kilincset. Az várható módon zárva volt, de egyszerű zároldó bűbájjal ki lehetett nyitni.
Ahogy beléptek a helyiségbe, valami furcsa, halszagú bűz csapta meg a fiúk orrát, ami a macskák etetőtálja felől érkezett. A mennyezetről lelógó öreg olajlámpa most nem égett, kintről elegendő fény szűrődött be az irodába ahhoz, hogy minden szemügyre tudjanak venni. A szoba nagy részét irattartó szekrények foglalták el, a fal szabad részeire különböző bilincseket, láncokat és egyéb büntetőeszközöket akasztottak. A helyiség közepén egy kisebb íróasztal állt, rajta megennyi formanyomtatvány hevert.

Ők azonban nem foglalkoztak ezzel. Kiszórták a trágyagránátokat a zsákból, és talárjukat az orruk elé húzva kimasíroztak a gondnok irodájából. A folyosón vidáman lepacsiztak, és önelégülten indultak vissza a Griffendél-toronyba.

A szombat újabb izgalmakat hozott magával: a Griffendél-Hugrabug mérkőzés volt esedékes. Az ébresztőóra visítva jelezte, hogy ideje felkelni. James addigra már félig-meddig felöltözve állt a szoba közepén, kezében a seprűkarbantartó készlet kézikönyvével. Azon tűnődött, elkél-e a fényesítés a seprűjén így a meccs alkalmából.

Sirius lenyomta az ébresztőt – ilyenkor a mandragóra figura lebukott a cserépbe, amin a számlap volt látható. Peter horkantott egyet, Remus pedig hunyorogva próbálta leolvasni az időt az óráról.
- Miért kell ennek szólnia hét órakor?
Mert fél nyolc előtt pár perccel jött fel a nap, nekik meg addigra a ki kellett állniuk a kis erkélyre. Ezt természetesen nem kötötték az orrára.
A fiút válaszok nélkül hagyva a szobában, hárman elindultak lefele a lépcsősoron, majd ki a dáma portréján.
- Miért kell a napnak egyre korábban kelnie? – zsörtölődött Sirius. Valóban, az elmúlt egy hétben majdnem negyedórányit vánszorgott korábbra a napkelte időpontja.
- Télre kellett volna időzítenünk, és akkor egyre később kelhetnénk – vélekedett Peter. Laposakat pislogva lépdel mellettük.
- Ja, és csinálhatnánk fél évig ezt a reggeli és esti szavalást, mert kötve hiszem, hogy a tél közepén olyan sok vihar lenne, nagy villámlásokkal. – James kinyitotta az erkélyre vezető ajtót, és kiterelte rajta a barátait. – De engem amúgy az se vonz, hogy jeges szélben állva, hóval belepve, a napot nem is látva álldogáljak idekint.

A kötelező kör letudása után levonultak a nagyterembe. Nem sokan tartózkodtak ott, elvégre hétvége volt, a mérkőzés pedig majd csak tizenegy órakor kezdődött. Komótosan álltak neki a reggelinek. A manók, mint mindig, most is kitettek magukért. Finom péksütemények várták, hogy megegyék őket, baconös rántotta illata szállt fel az egyik közeli tálból és egy gyümölcsökkel megrakodott kosárka ízlésesen elrendezett tartalma kacsintgatott a nagyterembe érkezőkre.

Nem sokkal utánuk Remus is lejött enni – valószínűleg már nem tudott visszaaludni. A helyiség szép lassan feléledt, ahogy egyre több és több diák érkezett. A szokásos hangzavarhoz most csatlakoztak a kviddics miatti zsibongás is. A Hugrabug asztalánál Mark Stebbins kiabálva hívta fel rá a figyelmet, hogy lehet nála fogadni; a griffendélesek hangosan ujjongtak, ha az egyik játékos lépett a nagyterembe; a Hollóhát tanulói a saját esélyeiket számolgatták: vajon a Griffendél vagy a Hugrabug győzelmével járnának jobban; a mardekárosok pedig sötét pillantásokat vetettek mindkét csapat játékosaira, de főleg a griffendélesekre.

Végül Gwenog felpattant, és a csapattagokkal a nyomában kivonult a nagyteremből. Őket követték a griffendéles diákok, akik vidáman mentek utánuk. A hugrabugosok is elindultak a nyomukban, végül pedig a másik két ház tagjai is.
James azt szerette a Hugrabuggal szembeni mérkőzésekben, hogy jó hangulatban teltek. Nem volt utálkozás, szitkozódás, átkok tömkelege már az előző napokban, mint amikor a Mardekárral játszottak. Persze a Hollóháttal szembeni meccsek alkalmával sem történtek ilyenek. Ők azonban sokkal kimértebbek voltak, higgadtan, de eltökélten álltak a versenyekhez is, ám maximalizmusuk nem hagyta, hogy akár az ellenség nyereségének örüljenek.
A hugrabugosok többsége vidám játéknak fogta fel ezeket a mérkőzéseket, és őszintén tudtak örülni minden végkimenetelnek.

Az öltözőben Gwenog elmondta a szokásos beszédét:
- Nyernünk kell! Jelenleg harminc ponttal van nekik több, mint nekünk. Ezt a lemaradást be kell hoznunk, és meg kéne közelítenünk a Hollóhát pontjait, ami még hatvanat jelent. Tehát kilenc gól, plusz a cikesz, és akkor már tényleg jók vagyunk. Abban az esetben, a legközelebbi meccsen szinte mindegy, hány pontot dobunk, ha megvan az aranycikesz. – Összecsapta a tenyerét és végignézett a vörös kviddicstalárban álldogáló csapattársain. – Na és akkor. Ha vesztünk, megverjük azt, aki tehet róla. Ha nyerünk, akkor bulit csapunk. Már bekészítettem a vajsört, szóval...
Cinkos mosolyt villantott a többiekre, és elindult kifelé.

A kinti tömeg vidám szurkolásán áthallatszott Leonard Freven mágikusan felerősített hangja. Jamesnek eszébe jutott, hogy azt ígérték, meglátogatják a kelléktárat. Fejben felírta az elvégzendő dolgok hosszú listájának végére.
- Köszöntök mindenkit ezen a kellemes tavaszi napon. Az időjárási körülmények teljes mértékben kedveznek a mérkőzésnek: egy felhő, annyi sincs az égen. Mindkét csapat a pályára lépett. A két kapitány kezet fog. – Raymond Silver barátságosan kezet nyújtott Gwenognak, a lány pedig mosolyogva megrázta azt. – Felszállnak a játékosok. Szélsebesen röpül a kvaff. A Griff... a Hugr... nem, a Griffendélnél a labda. Ó, már nem. Anne Ramsey szélsebesen száguld, és lő, de Robert Bell véd! Szép volt. Hopp, egy gurkó, Raymond Silver küldte, de Erica Hill már ott is van! Jól irányzott ütéssel térítette el a labdát, így Gwenog Jones száguldhat tovább. És megvan az első gól!

A meccs jól indult, és úgy tűnt, minden esélyük megvan a győzelemre. Az aranycikesz ellenben sehogy nem akart feltűnni a színen. A két fogó a többi játékos fölött körözött. James többnyire a meccset figyelte, néha pedig alaposan körülnézett, hátha megpillantja a cikeszt, Winter ezzel szemben alig figyelt az alattuk zajló eseményekre.

- Nathaniel Clarke egyenesen a Griffendél póznái felé tart. Agnes Selwyn közeledik hozzá, de a hugrabugos ilyen messziről is próbálkozik! Dob, ééés... Gól! Száztíz-kilencven az állás a Griffendél javára.
James remélte, hogy most már hamarosan feltűnik a cikesz. Behozták a lemaradásukat, ha pedig még az aranylabdácskával járó százötven pontot is megszerzik, végképp nem lehet okuk panaszra.
A kis labda valóban nem váratott sokat magára.
- A fogók megpillantották a cikeszt! Szélsebesen száguldanak, de a labda sem adja magát könnyen. Silver gurkót küld Potter felé, de a griffendéles még időben fékez. Úgy tűnik a gurkó Carney-t és megzavarta. Eltűnt a cikesz.

A két fogó visszaröppent a kiindulási helyükre. James tekintete közben a játékosok között cikázott, hátha meglátja az aranycikeszt, de nem járt sikerrel. Szem elől tévesztette a labdát.

A cikesz legközelebb akkor bukkant fel, amikor az állás kétszáz-százhetven volt. Ezúttal a Griffendél karikái körül röpködött. James nagyjából abban a pillanatban vette észre, amikor az ellenfél fogója is. Egyszerre lendültek előre, hogy elkapják a póznák körül keringő aranylabdát. Szélsebesen elhúztak a többi játékos között, akik most mind őket figyelték. James csupán vörös és sárga foltoknak érzékelte őket a szeme sarkából. Az egyetlen dolog, amire abban a pillanatban figyelt, a cikesz volt. Az most átröppent az egyik karikán, és szinte csúfondárosan fel-alá mozgott.

A fiú olyan gyorsan repült, amennyire csak a seprűje bírta, azonban a mellette repülő lánynak is szándékában állt megnyerni a meccset. Fej-fej mellett haladtak, még akkor is, amikor a cikesz menekülőre fogta. Szinte egyszerre rántották feljebb a seprűiket, és ugyanabban a pillanatban nyújtották előre a kezüket. James a kezében érezte a cikeszt – de ezzel nem volt egyedül. Winter is lecsapott a labdára. A kérdés már csak az volt: melyikük ért hozzá először?
- A fogók elkapták a cikeszt!
A közönség lármája nem jutott el James tudatáig. Mindketten lefékeztek. Kettejük közt, középen ott volt a labda. James alulról fogta, Winter felülről. James felpillantott a lányra, és a szemeiben ugyanazt a meglepettséget látta, mint amit ő maga is érzett.

Végül leszálltak a pályára, és továbbra is hitetlenkedve várták, hogy Madam Hooch odaérjen hozzájuk. A tanárnő melléjük lépett, majd a közönséghez fordulva a pálcáját a torkához emelve megszólalt.
- Aggodalomra semmi ok – szólt mágikusan felerősített hangon. – A cikeszek, mint azt bizonyára többen is tudják, testemlék-őrzők. Kiderítjük, melyikük ért hozzá előbb.
Leeresztette a pálcáját, és beledugta talárja belsőzsebébe. Utána elvette a fogóktól a cikeszt.
- Na most. Mindjárt visszaadom a labdát Carney kisasszonynak. Amennyiben a cikesz kinyílik, a Hugrabugé a győzelem. Ha nem, akkor az azt jelenti, Potter kapta el és a Griffendél nyert.

Bólintottak, Madam Hooch pedig Winter kinyújtott kezébe nyomta a labdát. A közönség, a csapattagok, James és Winter – mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni.
A lány szétnyitott tenyerén aztán a cikesz kinyílt. Winter féloldalasan elmosolyodott, James pedig kifújta az eddig bent tartott levegőt. Valamilyen hülye oknál foga az volt az első gondolata, igazságtalanság, hogy nem tudta, a cikeszeket ki lehet nyitni; és csak a második volt az, hogy egy tizedmásodperccel, de elvesztette a mérkőzést.

A Hugrabug lelátói felől üdvrivalgás hallatszott, míg a griffendélesek a csalódottságuknak adtak hangot.
- Szép volt, Carney – szólt még James a másik fogóra pillantva.
- Szép volt, Potter.
James visszament a saját csapatához. Társai elszontyolodva néztek rá.

Az öltözőben Gwenog teljesen kiakadt.
- Egy fél másodperc! Még annyi se! Ennyin múlt a győzelmünk. – Mérgesen levágódott a padra, mire az hangos nyikkanással fejezte ki nem tetszését. – Persze már az is csoda, hogy tavaly le tudtad győzni Wintert. Nagyon durva a csaj.
- Most se sokon múlt – nézett Valentine biztatóan Jamesre.
Gwenog folytatta:
- De nem baj. Kétszáz pontot szereztünk. Háromszázhetven pontunk van összesen, nekik pedig ötszázhúsz. Viszont a meccsek sorrendje nekünk kedvez. Meglátjuk, hány pontot szereznek a Mardekár elleni meccsükön. Akkor aztán tudni fogjuk pontosan hány pont kell nekünk. A Hollóhát is jól felkészült, de a fogójuk gyenge. Te pedig elkapod a cikeszt – Gwenog Jamesre mutatott, és minden egyes szót jól megnyomott. A fiú egyetértően bólogatott. Hát nyilván most is úgy tervezte.

Amikorra kiléptek az öltözőből, a nézők jó része már visszatért a kastélyba. Sirius, Remus és Peter azonban megvárták Jamest. A fiú odalépett hozzájuk, és a csapattól kissé lemaradva indultak vissza.
- Jó béna vagy – közölte vele Sirius.
- Nem is!
- De. Legyőzött egy lány.
- A kviddicsben nem számítanak a nemek!
- Az nem változtat a tényen, hogy béna vagy.
James durcásan összefonta maga előtt a kezét.
- Hagyjál békén. Inkább igyekezzünk jobban. Mindjárt éhen halok.
Ha már a barátai nem voltak képesek normálisan állni a kviddics kérdéséhez, James őszintén örült, hogy legalább Leila igen. A lány kiszámolta neki, hogy legközelebb mennyi eséllyel győzhet – pedig a következő meccs a Hollóhát ellen volt –, és azt is mondta, hogy szerinte nagyon ügyes volt – elvégre egy hajszálon múlt, hogy nem ő kapta el a cikeszt.