The change

A kezdet

- Baekhyun! - hallom meg édesapám kiabálását, valószínűleg a konyhából. Egy megfáradt sóhaj kíséretében feltápászkodom a puhának épp nem mondható ágyamról, és kilépve szobám biztonságából, a hang forrásának keresésére indulok. Nem kell messze mennem, ugyanis tényleg a konyhában ül, az asztal szélén egy újságot lapozgatva.
- Igen? - állok meg a küszöbnél. Ennyit a pihenésnek...
- Én kimegyek tárcsázni a malom mellé, te meg addig vidd ki a marhákat a legszélső földre - adja ki utasításait, fel sem nézve a papírról. - De most! - sürget, mikor már fél perce nem mozdulok.
- Jó - eresztem meg vállaimat, és egykedvűen indulok az előszobába. Ledobva magamról itthoni laza nadrágomat és pólómat, a szekrényről leveszem munkásnak használt, néhol már szakadt és kimoshatatlan olajfoltos térdnadrágomat, valamint szintén hasonló állapotban lévő rövidujjúmat. Még idebent is szörnyű a hőség, képzelem, mi vár kint. Ebéd után alig fél óra pihenés adatott meg, már folytatódik is a hajtás.
Kilépve az udvarra, nyakamat végigropogtatva indulok meg hátra, az állatok karámjához. Ők is épp fekszenek, miért nem ért volna rá később? Pontosan tudom, milyen fontos a legeltetésük, de még minimum fél órába ők sem haltak volna bele, úgyis lazsálnak. Mindegy, a parancs az parancs. Kinyitva a nagykaput, a karám hátuljába battyogok, és egy hosszabb, erősebb ágat felkapva, széttárom kezeimet.
- Hora! - kiáltom el magam egy olyan szóval, ami elsőre eszembe jut, mire több jószág is idegesen felém kapja a fejét. - Eriggyetek már! - megyek beljebb, és egy hirtelen mozdulattal megijesztem a leghátsó marhát, aki egy nagyot ugorva indul meg, ezzel felállásra késztetve sokukat. Ahogy egymást nyomva lökdösődnek kifelé, én egyre csak haladok, mire egy esetlen, bizonytalan lábakon álló borjúba ütközöm. A kis, fiatal, tarka bika kitámasztva magát néz a többiek után, de esze ágában nem lenne megmozdulni. - Irány - tolom meg térdeimmel fenekét, de semmi. Körülbelül két napos lehet, első ellés, így az anyja minden gond nélkül itt hagyta. Felkaphatnám, de minimum harminc kiló már most és ha telibe fosik bónuszként, szörnyen felhúzna. Nem mintha így nem. Minden finomkodás nélkül, de mégsem durván a hátára csapok tenyérrel, mire összerezzen és végre megindul. Mögötte vánszorogva figyelem, hogy le ne maradjon, és irányítom a gulyát, ami így elég nehéz, mert lassan halad a borjú. Bő húsz perc, míg így kiérünk a teljesen sík rétre, és bevezetem őt a többiek közé, hogy ne kallódjon el magában, én pedig a nem túl magas fakerítés melletti tölgy alá telepedek.
Mennyi esély van rá, hogy most elkezdjen szakadni az eső? Így, a derűs eget elnézve szinte semennyi. Estig meghalok itt az unalomban. Néha-néha elsuhan egy autó mögöttem a nem túl széles kis úton, ami összeköti a falut az innen nem messze lévő autópályával, ami pedig a városba visz. Nem sűrűn használják ezt a régi, kátyúkkal teleszórt aszfaltot, mivel nem tartozik a két fő le-, vagy bevezetőbe, így viszonylag nyugodt is. Mellettünk a távolban jelenleg egy búzaföld terül el, melyet jószágainktól szintén fakerítés véd, míg balra most kukorica van vetve. Előre, amerre a szem ellát, teljesen sima, most fűvel és lucernával bevetett termő terül, idén kizárólag legelőnek használva. Már legalább két hete nem voltunk itt kint, ezért rendesen megnőtt a zöld, minek köszönhető az ittlétem. Ha máshova kell őket kiterelni, oda nem kellek, de itt az út mellett volt már rá példa, hogy elloptak egy állatot, ezért mindenképp szükség van rám. Így nyár elején rengeteg a munka, lenne mit csinálnom ezen kívül is, de nem, nézhetem, ahogy a tehenek esznek! Ma elég feszültnek érzem magam...
Megszokásomhoz híven énekelni kezdek, mint mindig, mikor egyedül vagyok. Nem vallom szépnek a hangomat, de nekem tökéletesen megfelel, a marhák meg még nem panaszkodtak rá. Eleinte csak halkabban, egy épp az elmémben játszódó, nem olyan rég a rádióban lecsengő dalba kezdek, ám a végére egész felbátorodok. Képes vagyok ezt órákig is űzni, nem törődve a másnapi torokfájással sem.
Kellőképpen bele voltam temetkezve érdekesebbnél érdekesebb hangszíneim megismertetésébe az előttem elterülő gulya számára is, mikor valaki a vállamhoz ér, én meg lányokat megszégyenítő magasságokat előcsalva sikkantok ijedtemben. Szinte elterülve a földön próbálom visszatuszkolni szívemet bordáim fogságába, mire észbe kapok, hogy aki hozzám ért, még mindig itt van, és engem néz.
- Ne haragudj - guggol le mellém, valami önelégült forma félmosollyal ajkain. Az arcomba tódul minden vérem, ahogy eszembe jut, ez az alak végighallgatta előbbi produkciómat, és eleve... ki tudja, mióta van itt! Összekaparva mihaszna alakomat a hűvös talajról, két lábra tornázom magam, mire ő is követve példámat, felegyenesedik. - Nem tudod, merre találom a 21-es utat?
Tekintetemet végigfuttatva méretes alakján, a hideg kiráz tőle. Majdnem egy fejjel magasabb, ám testének több, mint a felét a lábai teszik ki. Egy nálam talán kicsit idősebb fiú lehet, csak ő teljesen máshogy néz ki, mint én. Azaz, ja, ez alap, viszont lerí róla, hogy tök más világból származik. Festett barna hajának tökéletesen állását legalább egy tubus zselé biztosítja, kizárva mindennemű lehetőségét annak, hogy akár egy hajszál is rosszul helyezkedjen. Ezzel szemben, az én fejemen, szerintem, jelen pillanatban több a száraz fű, mint bármi hozzám tartozó szőrzet. Azt már meg sem merem említeni, hogy hogy áll. Ehhez társulnak a méretes, kicsit hegyes, csálé fülei, amik rettentően emlékeztetnek azokhoz a tárgyakhoz, amiket anya szokott kitenni a kertjébe. Ja, csak a méret nem egyezik. Nagyon nem. És hiába a majdnem negyven fok, egy hosszú - bár feltűrt - ujjú, fekete inget visel. FEKETE! Hozzá szintén ebben a színben pompázó térdnadrágot és sötétkék vászoncipőt. A szülők elkényeztetett egyetlenkéjének tűnik. Valószínűleg, az is.
Amúgy... kérdezett valamit, és már elég sok idő eltelt, de én még mindig nem válaszoltam. Azt se tudom, mire kellett volna.
- Tessék? - rázom meg a fejemet zavartan, átugorva a köszönés részt. Úgy tornyosul itt előttem, mintha minimum valami sztár lenne, vagy mit tudom én...
- A 21-es út... Nem tudod, hol találom? - vigyorog még mindig rendületlenül.
- Ja, de - pillantok gyorsan körbe, mintha nem tudnám, merre vagyok. A kerítés mellett észreveszek egy fekete, sötétített ablakú furgont, így arra következtetek, hogy azzal jött, elvégre, mi mással? Gyalog csak nem... Eléggé a falu határában vagyunk. - Itt kell továbbmenni egyenesen, és ez visz rögtön a főútra - mutatok karommal előre.
- Köszönöm. Amúgy - nyújtja felém kezét -, Park Chanyeol.
- Byun Baekhyun - rázom meg méretes pracliját. Valamivel tovább tart, mint szeretném, így amint elenged egy fél lépést hátrálok, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Úgy mered rám, mint aki vár valamire, de én nem tudom, mit mondhatnék még. Vagy megint kérdezett valamit, csak én nem figyeltem?
- Hallottalak énekelni - jegyzi meg, mire zavartan leszegem a fejem. Semmi gúny nem volt a hangjában, én mégis rettentő cikinek érzem ezt az egészet.
- Jaj, ne...
- Szerintem szép hangod van - vágja zsebre kezeit. Csak szét ne ess a lazaságtól... - Én is szoktam énekelni.
- Az jó.
- Csak én bandában. Azaz, a többiekkel.
Nem értem, miért mondja el nekem ezeket, és nem is kifejezetten érdekel, de azért próbálok nem túl bunkónak látszani.
- Igen? - erőltetek magamra tetetett érdeklődést.
- Aha. Az Exo-ban - jelenik meg újra az az önelégült félmosoly.
- Értem - bólogatok, mint aki tényleg vágja, hogy most mi van. Tehát, egy énekest sodort erre a szél. Szuper.
- Te nem ismered az Exo-t? - vált értetlenre arckifejezése. Tehát, akkor erre várt? Hogy felismerem a kis bandáját, és mint valami szerelmes tini lány, elkezdjek ugrálni? Na jó, már semmit sem értek.
- Nem - rázom meg a fejem, de most, talán, mintha egy egészen kicsit érdekelne is ez a dolog. - És mit keres itt az isten háta mögött egy ilyen híres ember? - tárom szét karjaimat, végigmutatva a pusztán.
- A szüleimet voltam meglátogatni, csak lemerült a telefonom, így nem tudtam megnézni az utat. Ha idáig nem tévedtem el hatszor, akkor egyszer sem - nevet fel, mitől valamivel alábbhagy az ellenszenvem. Mély, férfias hangja mellett az enyém valami morbid, kislányos nyávogásnak hat. Ráadásul ezekre az információkra tényleg szükségem volt? Túl nyitott. Az én hibám, de elég bizalmatlan vagyok az idegenekkel szemben. Életem nagyját itt éltem le a farmon, valamint, csak egy igaz barátom van, aki szintén ezen munkakörökben mozog. Ez a fiú nem tűnik veszélyesnek, meg ha tényleg olyan nagy híresség, mint mondta, nem is lehet az. Csak egy elkényeztetett kölyök.
- Ilyen velem is előfordul néha - veszek vissza merevségemből. Talán nem is lenne akkora tragédia, ha most az egyszer megpróbálnék normálisan viselkedni, és nem egyből ítélkezni. Vagy mégis? Többet úgysem találkozunk már, így az sem baj, ha valami pszichopata őrültnek könyvel el.
- Hát akkor... köszönöm szépen a segítséget - ment ki a felesleges fejtörésből. - További szép napot - fordul meg és int nekem.
- Hello.
Végignézem, ahogy átmászik a nem túl magas fán, maj még egy utolsó pillantást vetek a távolodó jármű felé, és folytatom is a dolgom, ám ezúttal csendben. Az hiányzik még, hogy mást is idevonzzak a hangommal.