The change

Ártatlan lélek

- Wow, milyen kiöltözött vagy ma - jegyzem meg, mikor hirtelen a semmiből mellém szegődik a kertben Chanyeol. Kezdem megszokni, hogy mindig csak úgy felbukkan, és van. Igaz, a fekete ruhák most sem maradhatnak el, de fején egy szalmakalap virít, amit mi ugyan egyáltalán nem használunk, egész vidéki kinézetet kölcsönöz a magas fiúnak. - Ráadásul korai.
- Erre volt dolgom - von vállat tettetett hanyagsággal, egy pillantásra sem méltatva engem.
- Képzelem - forgatom meg szemeimet, és összecsapom tenyereim, hogy lejöjjön róluk az a temérdek por, amit az elmúlt négy órában sikerült szereznem.
- Hova megyünk? - fordul felém a szokásosan hatalmas mosolyával, ami nélkül már el sem hinném, hogy ő tényleg ő.
- Fel, mert kell egy fogó, ráadásul pisilnem kell.
- Te nem kint szoktál?
- Mit kint?
- Hát pisilni.
- De, az is előfordul néha, de csak mikor túl messze vagyok, vagy nincs kedvem feljönni, ám most eleve kell.
Még csak tizenegy óra. Jobb szeretem, mikor este jön, mert akkor tovább szokott maradni. Ilyenkor csak egy-egy órákra ugrik be, aztán megy is dolgozni. Már amennyire munkának nevezhető az, amit csinál. Pózol a kamera előtt, táncikál a színpadon, énekel. Bár nekem is ilyen egyszerű életem lenne...
- Jó napot - köszön illedelmesen, ahogy belépünk a házba.
- Óh, szia, Chanyeol. Hát téged is látni errefelé? - megy elébe anyám nagy vidáman, én meg inkább otthagyom őket egymást szórakoztatni, míg elvégzem a dolgom. Anya egészen megszerette a fülest, de apa nem igazán kedveli. Van egy olyan sejtésem, hogy szintén a munkája miatt, mondjuk, ez nem nagyon befolyásolja az iránta való barátságomat. - Kicsim, le tudnád vágni a kisebb, fekete kakast? Nekem ügyelnem kell a sütire.
- Aha. Chan? - pillantok körbe, hisz az előbb még itt volt.
- A szobádba ment.
- Ó, hogy az a... - indulok meg befelé. - Te mégis mi az eget csinálsz itt?
- Nézelődök - feleli hetykén, ahogy körbemenve mindent alaposan megtapogat, mint ahogy az lenni szokott, pedig semmi sem változott az utóbbi kutakodása óta.
- Ez nem egy múzeum!
- Pedig nagyon úgy tűnik - vigyorog rám, azonban mielőtt megszólalhatnék, folytatja. - Látom, szorgalmasan tanulsz. Hogy megy? Kell segítség? - mutat az asztalomon kiterített lapokra, amiket a múlthéten hozott nekem.
- Egész jól haladok. Mivel többnyire logikus, meg érdekel is, könnyen megmarad. Na, de gyere, dolgunk van... - lépek vissza a küszöbön.
- Igen? És mi? - követ engem nagy lelkesen, mint ahogy az lenni szokott. Túlbuzgó.
- Meglátod. Imádni fogod.
- Tényleg? - szélesedik mosolya, amitől nekem is felfelé görbülnek ajkaim.
- Biztos lehetsz benne...

Kiskutyámmal a nyomunkban baktatunk lefelé a dombos területen, s a karám előtt balra, a szárnyasok irányába fordulunk. Kobold van olyan okos, hogy az "ül" parancsra hallgasson, azonban egy helyben tartani lehetetlenség. Kinyitva a csirkék kapuját, előretessékelem a fülest és a lábammal kint tartva a rakoncátlan ebet, én is besurranok. Ez a madárkifutó a legnagyobb, mert elég sokan vannak, meg kell is a hely nekik, így kész élvezet hajkurászni őket. Mondjuk, ha kitapasztalja az ember, hogy hogyan kell közeledni feléjük, nagyban megkönnyíti az életét, de nem hiszem, hogy Park Nagyonvárosi Chanyeol ismerné a befogás trükkjét.

- Látod azt a kakast? - mutatok a csirkéknél azért termetesebb, de a vörös kakast még nem lenőtt példányra. Már ideje eltüntetni, mert egyfolytában pesztrálja a másikat, ami előbb, vagy utóbb biztosan kicsinálná.
- Aham.
- Nos, akkor kapd el - legyintek kezemmel irányába, de Chan nem mozdul, csak dermedten áll mellettem.
- Hogy mit csináljak?
- Kapd el.
- De miért?
- Nem az a fontos. Na, csináld! - lépek a háta mögé, és tolok rajta egyet.
- Ha megteszem, kapok egy puszit?
- Kapsz, csak menj már - taszítok még egyet a srácon, mire, mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodik a szerencsétlen állatoknak. Már szinte nevetve figyelem, ahogy rohan a kakas után, minden csirkét szétzargatva maga előtt, és amint kicsit is közelebb kerül hozzá, az megrázza a szárnyait, mire Chan hátrébb tántorodik.