The change

Ikrek

- Vérzik - kerekednek el a szemei, ahogy tekintete a vergődő állat hátsó felére téved. Lehet még ennél is rosszabb…? Inkább ne, nem akarom tudni.
- Ellik, Chanyeol, ellik… - ingatom a fejemet, és egy mély lélegzetet véve, ujjaimat összeszorítom és felnyúlok, mire még jobban ledöbben. Még jót is nevetnék rajta, ha nem állna fent ennyi és ilyen mértékű veszély, ám így csak a marhára próbálok koncentrálni. - Megvan - markolok rá a végtagra, és kihúzom az első lábát, amire rögtön kötelet is kötök.
- Baekhyun, fájni fog neki! - térdel mellém, nem foglalkozva vele, hogy lassan átázik az alattunk lévő föld.
- Inkább fogd - nyomom a kezébe a végét, és újra benyúlok, hogy kihúzzam a másik lábát is, amire szintén kötél kerül.
- Nem mozog - nyekereg tovább, pedig így is elég feszélyezett vagyok. Előbb őt kell megnyugtatnom, mert addig én sem tudok csillapodni, na meg a marha is egyre jobban mocorog.
- Nincs semmi baja, nézd - tolom fel a bőr részt, ahol kibukkan a boci orra, aki a levegőt megérezve, elkezdi kifelé nyújtogatni a nyelvét.
- Istenem, ez rohadt aranyos - ámul el. Én is szeretem ezt a pillanatot, csodás dolog a születés, de még jobb lenne, ha ki is tudnánk élvezni.
- Az, viszont most menj hátrébb - húzódom jó fél méterre el, és lábamat megtámasztva az üsző medencéjén, izomból húzni kezdem a két kötelet. Mindent beleadva feszítem, de alig jön centimétereket, amit ha elengedek, hogy szusszanjak, vissza is csúszik. - Nem fájh nekih… neh aggódhj… - bukik hátra a fejem, hogy felnézhessek az óriásra.
- Hadd segítsek - teszi vállamra hatalmas mancsát, mire felrémlik bennem legutóbbi érintése, és menekülni akarok, de nem tehetem.
- Jó - állok fel, és a kezébe adom a bal kötelet. - Háromra húzd, ahogy csak bírod. Egy… kettő… három! - feszülünk neki egyszerre, ugyan, nagy erőfeszítések árán, de szép lassan kitűnik a borjú egész lába, majd a feje. Őzbarna bundáját kisebb fehér foltok tarkítják, ezzel tovább fokozva állataink színskáláját, azonban ez még fog bőven változni, mire felnő. - Na, még egyszer - mondom, miután kifújtuk magunkat. - Egy… kettő… három! - veselkedünk újra a feladatnak, s most egészen a boci medencéjéig jutunk, ott azonban elakadt. Szerencsére nem túl nagy, de a széles csont így is könnyen szakadást okozhat a kicsi üszőnek, ám nincs mit tenni, nem hagyhatjuk így… - Ha jól csináljuk, ez lesz az utolsó menet, de remélem, még nem fáradtál ki, mert még a neheze hátra van.
- Nem - néz rám elszántan. Aranyos, hogy a csillogó idol fiú épp próbálja nem elsírni magát, amiért fáj a borjúnak a születés, és mindenképp segíteni akar. Ha bika lesz, tuti róla kap nevet, csak aztán nem tudom, hogy fogom elmagyarázni, hogy: ,,Bocsi, Chanyeolt eladtuk, de, ha szerencséd van, valamelyik boltban találkozhatsz vele, mondjuk, az már sosem derül ki”. Nem kicsit akadna ki…
- Akkor hajrá - dőlök hátra, és fogaimat összeszorítva igyekszem nem rángatni, hanem egyenletesen húzni, majd kecsesen hátraesek a hirtelen engedéstől. Fasza. Kifújva a levegőt ernyesztem el izmaim és sziesztázok kicsit, de sajnos sokáig nem hagyna.
- Baek, kelj fel, nézd, megszületett! - siet oda a colos.
- Látom - dünnyögöm, tekintetem az elhaladó felhőkön tartva.
- Na~, gyere ide! - toporzékol. Nyögve kaparom össze magam, és simogatva a beütött vállamat, a tisztes távolságban álló sráchoz megyek, aki megrökönyödötten bámulja a mocorgó borjat.
- Ideje levegőt kapni - vetem le magam előtte térdre, és pólóm alját megfogva felemelem a fejét, hogy megtörölgessem az orrát. Az állat él, lélegzik, nincs baj. - Akkor, most húzd az anyja elejéhez, hogy elérje - adom ki az utasítást, levéve lábairól a kötelet.
- Parancsolsz? - fagy le.
- Mondom-
- Hallottam. Mégis hogy, és mi?
- Talán ha harminc kiló, még csak felemelned se kell. Fogd meg a mellső lábait, és húzd oda.
- De mért én? - Meg van veszve értük, de azért fél tőle. Igaza van, biztosan leharapja az ujjait. Mintha erről már beszéltünk volna az elején…
- Mert nekem még dolgom van - mászok vissza, és hezitálás nélkül nyúlok be újfent.
- Mit csinálsz?
- Mégis minek tűnik? - szöknek szemöldökeim a magasba, ahogy koncentrálni próbálok, hogy megnézzem, van-e még bent valaki. És van… - Ne tökölj már, az anyja itt óbégat, vidd oda azt a dögöt!
- Jól van, bocsánat - tartja fel kezeit, és nagyon óvatosan a borjú mellkasa alá fog, hogy felállítsa. Chan, alig három perces, mit vársz? Erre csakhamar ő is rájön, mert a jószág nem marad állva, így felemeli és leteszi az anya feje alá, majd megsimogatja, és visszasétál hozzám. - Mi a baj?
- A borjú… fordítva van.
- És az mit jelent? - Biosz egyest neki! De minimum kettőt! Jobb, ha nem én sötétítem fel, főleg nem most, mert ha bepánikol, én is be fogok. Így is remegek az idegtől. Basszus, újra meg fog ismétlődni, el fogjuk veszíteni őket! Basszus, basszus, basszus!
- Semmit, csak hogy siessünk - húzom ki lábait, és már a kötél rajta díszeleg, mi meg egyszerre feszülünk hátra. Az anya nem foglalkozik a kicsivel, helyette oldalára dőlve ordít, mint akit épp vágnak. Alig mozdul valamit kifelé, nekem meg már szörnyen fáj a karom.
- Pihenj egyet, addig próbálkozom - veszi ki ujjaim közül, és könyökével tol arrébb, hogy egyedül kezdje el húzni.
- Nem! - nyúlok az elbitorolt részemért, ő azonban nem enged, nem hagyja elvenni. Mivel azzal csak hátráltatom a műveletet, ha ellene küzdök, míg ő húz, átmozgatom végtagjaim és szusszanok párat, hogy aztán visszakapjam kötelem.
Amint kilátszik a feneke, az esélyünk nő, de az idő ellenünk dolgozik. Sokat bajlódunk, mire átjutunk a medencéjén, s még semmi sem kizárt, de eddig mákunk van, hogy nem szakadt át a gát. Mondjuk attól még nem dől össze a világ, de jobb elkerülni.
Chanyeol sokkal higgadtabban kezeli, de mi lesz, ha odavesznek? Én elfogadom, maximum megrendít kicsit, de ő? Össze fog törni, ha végig kell néznie a marhák halálát. Meg akarom kímélni…
Mire eljutunk a válláig, majdhogynem biztos vagyok benne, hogy ezt a borjút már elvesztettük. Nem mozog, a színe sincs rendben, az időnk is fogy.
- Chan, innen menni fog, megnézed a másikat? - nyúlok az ő köteléért, de elhúzza a kezét.
- Nem. Megvárom, míg ő is megszületik! - makacsolja meg magát, határozottan kijelentve óhaját.
- De-
- Nincs de! Inkább húzd, már alig van hátra - feszülne neki, de nem mozdulok. Nem megy… Egymaga rángatja ki az állat fejét, majd onnantól már könnyen kijönnek a lábai. Hatalmas mosollyal az arcán szökell hozzá és guggol le, hogy megnézze, de tekintete hamar rémületbe vált át. - Baekhyun…
- Látom…
- Baekhyun, csinálj valamit - csuklik el a hangja. Istennek néz, vagy mi van? Össze kell szednem magam, és cselekedni! Ha mást nem, Chanyeol miatt megpróbálom, mert ugyan csekély, de valamicske esély van…
- Menj hátrébb - hessegetem el a síró óriást, és megragadva az állat két hátsó lábát, felrántom, majd lendületből megforgatom és bár kicsit erőszakosan, de a földre teszem. Orrlyukait kitisztítva emelem fel szemhéját és ellenőrzöm reflexeit. Lassú, de van… Kifújva a bent melengetett oxigént, megpaskolom a még mindig nem túl élénk borjú oldalát, és Chanra pillantok. Ez már nem sírás… ez zokogás. Jó két méterre innen guggol és térdeibe temetkezve bömböl, akár egy rossz kisgyerek. Nevetnem kell rajta, de nem teszem… csak egy picit. Halkan odasétálok, és megkocogtatom a vállát, mire felemeli könnyáztatta, meggyötört arcát. - Él - jelentem ki, de még feleszmélni sincs időm, olyan hévvel pattan fel és ölel át, hogy egy pillanatra azt hittem, felborulunk. Hagyom, hogy egy ideig had szorongasson, aztán elvállva tőle, a másik borjat is az anyja mellé húzom, hogy meg tudja tisztogatni. A szeme már nyitva, a fejét nem nagyon emeli, ki kell jönni majd nézegetni őt, de talán rendben lesz.
- Olyan aranyosak - szipog és melléjük ülve, simogatja őket felváltva.
- Te vagy a legnagyobb borjú - szedem le a köteleket. - Majd egy pár óra múlva vissza kell jönni, hogy rásegítsük őket a szopásra, de míg a marha fekszik, addig nem lehet. Meddig maradsz?
- Addig tuti…
- Na, az jó… Nézd - huppanok mellé. - Puha a patája - fogom meg az egyik legközelebb felém lévő végtagot, és finoman megnyomkodom a kissé átlátszós részt.
- Tényleg - csillannak fel szemei, de a könnyek még mindig ott lapulnak azért.
- Add az ujjad.
- Mi? Mér’? - nyel egyet. Szerintem, most leforgott előtte, ahogy leharapja a kicsik anyja.
- Csak - fogok mutatóujjára, és az első borjú szájába nyomom, ki rögtön rá is kezd a szívásra. Ez jó jel…
- Szopizik - vinnyog fel, és olyan édesen vigyorog, hogy komolyan rá kéne kötni egy bocit, hogy mindig így nézzen.