The change

Jó barátok

Ahogy telt az idő, kezdtem megszokni a colos állandó körülöttem való sündörgését. Ez volt az idő azon része, amit élveztem is. Azt viszont kevésbé, amiket mondott. Nem úgy tűnik, mint aki kifejezetten tudatában van szavai jelentésének, vagy akár kicsit is komolyan vesz bármit, amit mond. Szerintem direkt húzza az agyam, én meg ebben partner vagyok, így tökéletesen kiegészítjük egymást.

- Szeretlek - mondja, mikor épp etetni készülök.
- Az jó - rántok vállat, és útközben magamhoz veszek egy vasvillát, melyet ő is megtesz. Vicces, ahogy állandóan szerencsétlenkedik a takarmány felvételével, mert vagy kb semmit nem vesz fel, vagy olyan nehezet sikerül, amit már nem bír el.
- Te engem nem?  - biggyeszti le alsó ajkát, amitől muszáj vagyok elnevetni magam. Így is elég röhejes, hogy a baseball sapkája úgy áll, hogy a fülei kint vannak, hát még ez az arckifejezés…
- Nem.
- Ez gonosz volt, Baekkie. Te semmit nem szeretsz.
- De, a kaját.
- Mindenben a kaját látod.
- Jogos - hagyom rá, és a félig lebontott bálába szúrok.
- Én is ehető vagyok - erősködik tovább, s amint elhagyom a terepet, nekiáll szerencsétlenkedni, amit, hiába olyan súlyos a rakományom, szívesen nézek.
- Az emberhús nem érdekel, ráadásul törvénybe ütköző. Igaz, hogy nem sokban különbözöl a marháktól, de míg nem állsz ott, a szeretetemre ne számíts - biccentek fejemmel a kajáért sorakozó jószágok irányába, s neki több sem kell, letéve eszközét odaszalad, elzargatva ezzel az állatokat, és átbújva a vasrudak közt, hatalmas vigyorral kapaszkodva a kerítésbe néz rám várakozóan. Felsóhajtva folytatom utamat, és magasra emelve a szénakupacot, egy laza mozdulattal a fejére szórom. - Jó étvágyat - indulok a következő körért.

Egymás felé irányuló közvetlenségünk megnőtt, s bár én még nem találtam meg határait, ő előszeretettel lépi át az enyémeket minden alkalommal, mintha csak jogosultsága lenne rá. Olykor nagyon ki tud akasztani, ám mellette többet nevetek, mintsem dühöngök. Mivel Lun kívül nem nagyon volt más barátom eddig, új és idegen, hogy vele teljesen máshogy kell viselkedni. Azaz, nem is kell, hanem ezt váltja ki belőlem. Míg Luhan viszonylag nyugodt, csendesebb személyiség, Chanyeol olyan, mintha kényszert érezne mindennek a kimondására, ami a fejében van. Nagy ritkán ugyan, de előfordul, hogy megnézem egy-két fellépését. Valójában nem sokban különbözik attól, akit a képernyőn láthatunk, azt leszámítva, hogy ott nem nyilvánul meg lényének valódi értéke, miben, bár nagy szerepe van mosolyának, mégsem ez teszi ki az egész embert.

- Gyere, Kobold - guggolok le, s karjaimat kitárva várom, hogy kiskutyám idejöjjön végre.
- Valld be, hogy miattam nevezted el Koboldnak - vádol meg, ráadásul nem is alaptalanul.
- Bevallom - vonok vállat, ölelésembe zárva a kicsiny dögöt. - A nagy fülei, a pimaszsága és állandó ugatása mind rád emlékeztet.
- Tehát szoktál rám gondolni, ha nem vagyok itt - vigyorog a képembe, és bármerre fordulok, csak őt látom.
- Én ugyan nem - tagadok gyorsan, pedig tudom, már hasztalan.
- Tehát te is szeretsz.
- Szeret a patológus - morgom magamnak. - De az nagyon… 

Egyik este csendes magányomban baktatok lefelé a kertbe, immár négy ebbel a nyomomban. A kutyák minden lépésemet követik, s olyan szemmel nézik minden mozdulatom, mintha attól félnének, hogy eltűnök. Ilyenkor el is akarok. Apa kiment, hogy behajtsa a marhákat, én meg nem kaptam újabb munkát, így a pihenés mellett döntök. 
Felkapva Koboldot dobom az egyik alsó bálára, mire ő rögtön elkezd pánikolni, pedig pont fejmagasságban van velem. Elrugaszkodva a talajtól ugrok mellé, itt azonban még nem állok meg, karomba fogva teszem mindig magasabb és magasabb fokra, utána követve őt, mig fel nem érünk a négy emeletes építmény tetejére. Mivel már én is itt vagyok, elengedem, tudván, hogy nem akar lemenni, ráadásul neki túl meredek is lenne. A legelső bála szélére kiülve veszem jobban szemügyre a lemenő Nap által rózsaszínes árnyalatba burkolt fénnyel meghintett tájat. A többi kutya már magától fel tud jönni, így tőlük sem szabadulok, nem mintha akarnék…
Mélyen tüdőmbe engedem a tiszta, növény és kissé égettes aromával beitatott levegőt, s szemeimet lezárva merengek el néhány pillanat erejéig. A szellő lágyan simogatja meztelen karjaimat, néha-néha hajamba kapva. Ez a kedvenc napszakom. Se túl meleg, se túl hideg, mégis ritkán jut rá alkalmam, hogy megcsodáljam. Kissé szomorúvá tesz, hogy Chanyeolnak nem mutathatom, de lesz még rá alkalom, így kifejezetten nem aggódom.
Az elterülő dombos, fákkal körbeszegett, mindenféle terméssel beültetett összkép elképesztő. Hiába itt nőttem fel, be kell ismerni, ami szép, az szép. A méhek most mennek haza a méhész kaptárakba, befejezve a mai műszakot, s róka jár a kiserdő alatt, ki valószínűleg élelmet keres nem olyan rég megszületett kölykeinek. Egyetlen nőstény uralja azt a kicsiny részt, ki évi kétszer áldja meg a környéket utódaival, kik később mind saját útra térnek. Itt, mondhatni, könnyű élete van, ugyanis a betegségben elhullott nyulakat, szárnyasokat oda visszük ki, tudván, ő majd elfogyasztja. Ugyan a megpusztult marhákat elássuk, de nem egyszer volt rá példa, hogy maradványokat találtunk belőle széthordva. Az elszállíttatás szörnyen drága, és mivel eleve veszteség, még plusszban apa nem hajlandó fizetni rá. Ha alkalmunk van rá, kivisszük a dögkútba, de az sem túl sűrű. Aztán már csak bejelentjük, hogy ellopták, és a büntetést is elkerüljük. Nagy létszámú tartásuk miatt nem ritka a harc, ami néha halálos sérüléssel végződik. A jószágok szarva sok problémát okoz, de mégsem felesleges.
Ölembe húzom a magasság miatt kapálózva tiltakozó kiskutyát, és ujjaimat a bundájába fúrva engedem pólusaimat megtelni a szabadság érzetével. Ugyan a szalmabála eléggé szúrja lelógó lábaimat, széle lazasága miatt pedig nem is a legbiztonságosabb, én egyszerűen nem tudok felhagyni ittlétemmel. Apa utálja, ha rajta mászkálok, mert mivel csak zsinóros és nem hálós, könnyebben szétjön. Egy hálós bálázó drágább lenne, ráadásul a bálamadzag is elég drága, abba mégtöbbe kerülne az anyag.
- Látod, milyen szép? - pillantok le rá, már rég túllendülve azon a tényen, hogy a kutyával beszélek. Ez régen is sokszor megesett. Nem szeretek csendben lenni, kell, hogy érezzem a társaságot. Hiába nőttem fel magányosan, lételemem a zaj. - Hiányzik, hogy gyerekként kevesebb súly nehezedett rám. Nem akarom egész életemben ezt csinálni, mert ez nem élet. De nem tehetem meg azt sem, hogy cserben hagyom a szüleimet - panaszolom el bánatom.