The change

Minden rosszban van valami jó

- Baekhyun, megint itthon hagytad a kutyákat! - intézi felém ideges szavait édesapám, a vacsora elfogyasztása közben.
- Tudom - merülök szendvicsem védelmébe és beleharapva, érdektelen tekintetem a sötét üvegre szegezem. Semmi kedvem ezt megint végighallgatni…
- Nem azért tartjuk el őket, hogy itt lézengjenek haszontalanul!
- De én nélkülük is megvagyok - vonok vállat, sokadjára tudtára adva az igazságot.
- Használd őket, ha már vannak! - tárgyiasítja az ebeket. - Sokba kerül az eltartásuk, legyen is értelme az ittlétüknek!
Úgy beszél, mintha vagyonokat költene arra a három kutyára, közben csak maradékon élnek, állatorvost meg csak akkor látnak, mikor a marhák miatt jön ki. Se oltás, se semmi, elvégre felesleges pénzkidobás. Apám szerint, ezek csak kutyák, nekem meg igazából mindegy. Egyedül megvételükkor kerültek pénzbe a munkakutyák, a másik meg a szomszédtól van. Tény, drágák voltak, de apámnak kellenek is, én meg boldogulok egymagam.
- Jó, a két sinkát kiviszem, de a Foltost itt hagyom - adom meg magam, hogy a hajtókkal együtt dolgozzak, a nagy keverék meg addig is őrzi a portát.
- És ha jön a farkas? Simán megeszi azokat a kiskutyákat - túlozza el a dolgot. Azok a kiskutyák fejenként majdnem nyomnak húsz kilót, és elég kemény fából faragták őket, ha eleve marhák mellé vannak teremtve. Ráadásul én még sosem láttam nyílt terepen, fényes nappal egyedül farkast kóricálni, ha meg mégis megesne, Kormos és Blacky tudnak mit kezdeni a helyzettel. Na igen, nálunk a névválasztások ilyenek. Ami először eszedbe jut. A két fekete munkakutyának még a tenyésztő adta, de a Folti a mi fejünkből pattant. Az előző csak simán Kutya volt, így ezt már nem lehetett annak hívni, valami meg csak kell, ha már dolgozunk velük. - Ess már túl azon a kis patkányon! - rivall rám, nekem meg minden étvágyam ködként foszlik szét.

- Jó, kiviszem - mormogom az orrom alatt, mielőtt még mélyebben belemennénk a témába. Úgyis itthon hagyom, mikor nem figyel.
Igen, nem olyan régen volt egy kisebb testű keverékem, és igen, már nincs. Még kölyökként találtam az utcán, és mindig kijött velem, meg a többi kutyával. A majdnem 8 éves fekete hajtó testvérpár nevelte és tanította, így ő is csatlakozott hozzájuk egy idő után. Ám őt nem erre az életre teremtették. Már másfél éves is elmúlt, majdnem egy éve “dolgozott”, mikor a tavaszi első kihajtásnál nagyon be voltak zsongva a marhák a tél miatt elnyúlt folyamatos bezártság okán. Egy fiatalabb üsző olyan szinten megrúgta, hogy ott maradt, és mire odaértem, már legalább öt másik állat áttaposott rajta, így esélye sem volt. Azóta nem igazán dolgozok a hajtókkal, egyedül is egyben tudom tartani a gulyát. Életemben először kötődtem annyira egy kutyához…

A vacsora végeztével anyáék elvonultak lepihenni, én meg valami normális göncöt magamra kapva, belevetődtem az éjszakába. Jó, még nincs 10 óra, de a szüleim mindig korán fekszenek és én sem szoktam sokáig húzni ok nélkül.
Lábaim egészen a majdnem három teljes saroknyira lévő, a falunak valamivel lakottabb területén, ám még mindig szélen elhelyezkedő házig vittek, ahol az alacsony kerítésen habozás nélkül átmászva, mindennemű hezitálást hátrahagyva nyitok be az ajtón.
- Jó estét! - köszönök illedelmesen, félhangosan, nehogy felkeltsek valakit, de mégis hallja mindenki, akinek kell. A szűk kis nappalin végighaladva, az első jobbra eső szobába be is rontok.
- Bacon - fordul felém gurulós székével legjobb barátom. Megint megzavartam a kockulásban…
- Lulu - huppanok le az ágya sarkába, hogy onnan figyeljem őt.
- Na, mesélj, mi szél hozott erre? - veszi le a fejhallgatót, és a monitort kinyomva, minden figyelmét nekem szenteli.
- Szél? Még szellő sincs - forgatom meg szemeim. - Kifejezetten fülledt kint a levegő.
- Na, én ezért nem megyek ki, ha nem muszáj…
- De ezt muszáj tudnod - kezdek bele izgatottan.
- Na, ki vele! - fészkelődik és lerí róla, hogy őt is érdekli, mi hozott engem ennyire lázba. Ritkán van ilyen, többnyire nem történik velem semmi, amit megoszthatnék vele.
- Ismered az Exo-t?
- Hát persze - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Tényleg? - szalad fel szemöldököm homlokom közepére.
- Aha. Anya is olyan öblítőt használ.
- Mi van? - zavarodok már teljesen össze.
- Semmi, inkább mondd el, mi az az Exo, akkor előrébb jutunk.
- Egy banda. Együttes. A rák tudja - hadarom és kezdek magammal veszekedésbe.
- Te, a kettő nem ugyanaz?
- Lehet - rázom meg a fejemet. - Na, de nem ez a lényeg. Képzeld, egyik nap kint voltam a marhákkal - khm, tegnap, de ez mellékes - és odajött egy furcsa, nem mindennapi ci…
- A furcsa és a nem mindennapi is ugyanazt jelenti - vág közbe, ezzel már az idegeimen táncolva.
- Luhan! - korholom az idősebbet, nem zavartatva magam a formalitásokkal. - Tehát egy cingár srác, feltűnően jól öltözve, meg mintha smink is lett volna rajta, a méregdrága kocsijáról nem is beszélve, pedig fiatalabb nálam! Na, tehát, mint kiderült, ő az Exo nevű bandának a tagja! - mesélem hatalmas beleéléssel, látszólag unottan vizslató barátom irányába.
- A nevét tudod?
- Park Chanyeol - ejtem ki kicsit ügyetlenül, mert hiába mondta, tökre nem vagyok biztos benne, hogy hogyan kell.
Lunak több sem kellett, megpördülve székével benyomta a monitort, és olyan tempóban kezdett kattogni az egérrel, meg gépelni, hogy még én sem tudom követni. Melléhúzva a falnál ácsorgó régi, poros faszéket, kidüllesztett szemekkel meredek a kijelzőre, hogy megértsem, mit csinál.
- Bacon, ebbe' vagy tizen vannak!
- Csak nyolcan - nevetek fel hitetlen reakciója láttán.
- És te erről a képről felismered? - nyit meg egy olyat, melyen mindenki ugyanolyan ruhában van öltöztetve, gondolom, fellépés előtt. Vagy után. De az sem kizárt, hogy közben. Semmi sem lehetetlen. Csak, hogy én itt felismerjem Chanyeolt.
- Öhm… - futtatom végig szememet a tagokon, lázasan keresve valami olyat, ami különleges ismertetőjele volt a srácnak. - Már majdnem…
- Inkább keresek róla külön képet - hahotázik ügyetlenkedésemen. - Beírod? - tolja felém a klaviatúrát én meg készségesen bepötyögöm a nevét. - Ő az? - nyit meg egy random képet.
- Az összesen ő van, kivéve ezen - mutatok egyre a sok közül, amin épp valami csaj áll esernyővel a kezében.
- Te most szivatsz. Még ez a fehér is? - nyit meg egy olyat, ahol Chanyeolnak világosszürke haja van, ami az elálló füleivel olyan hatást ad, mintha valamiféle télmanó, vagy mi a halál lenne a srác.  - Rohadt para a gyerek - jegyzi meg a nem kicsit idegesen néző fiú láttán. Ez egy színpadi kép, ahol valakit épp a tekintetével akar kinyírni, vagy én nem is tudom. A világos felső még rá is tesz egy lapáttal sápadtságára. A lényeg, hogy tényleg ijesztő. - Ha legközelebb meglátod, szerintem fuss - jegyzi meg viccesen, ám azért kiérződik az él szavaiból.
- Alapjáraton nem ilyen. Sőt! Egy nagyon közvetlen, vigyorgós, jó fej egyén, amúgy.
- Hát, akkor mutass olyat, amilyen most - löki át az egeret nekem.
Keresni kezdek a több tucat beadott találat közt, amiken szinte mindig fellépésen van, így a többségén mozog, ugrál, sétál, énekel, vagy egyéb dolgokat csinál. A röhejes öltözékeken néha akaratlanul is felnevetek, ahogy elképzelem benne a puszta közepén, de végül sikerül végre valami kifejezőt találnom.
- Ez, azt hiszem, tökéletesen jellemzi őt - kattintok egy olyanra, ahol megint fellépésen van - ki hitte volna -, és áll a színpadon, vigyorogva előrefelé. Az Exo Planetes, vagy milyen - ne kérdezzétek, fogalmam sincs, mi az - sötét trikó kihangsúlyozza nem is olyan vékony karjait.
- Mik azok a fülek, te? - nevet fel mellettem hangosan Luhan.
- Tudom - engedem el magam, és nevetek vele én is. - De pont ettől lesz olyan aranyos.
- Nagyon - sűrít annyi gúnyt a hangjába, amennyi csak belefér. - Nem mondhatsz egy felnőtt férfira olyat, hogy aranyos.
- Csak éppen felnőtt! - helyesbítek, mutatóujjamat felfelé tartva nyomatékosítva rajta.
- Leszarom, felnőtt és kész! Ráadásul semmi aranyos nincs benne. Inkább nézd ezt a srácot - mutat egy csapatképen lévő félig szőke, félig fekete hajú, erősebb arcéllel megáldott egyénre.
- Hát, ő elég para.
- Az.
- Akkor, minek mutatod?
- Nem tudom, csak, hogy nézd…