A Platform

🚀STRIKE FORCES

Cikk-cakkban lépkedve haladtam előre a főutcán, miközben próbáltam minden repedést kikerülni a járdán, ami valahogy megmaradt gyerekkoromból, hogy mások véleményével nem törődve, idétlenül baktassak a földet bámulva. Hát így sétáltam egyenest a játékboltba, aminek heti látogatása rutinommá vált, annak ellenére, hogy csak havonta kapott új árukészletet, de ez volt egy a kevés helyek közül, ahol otthonosan mozogtam. Az utcán elvétve sétáltak az emberek, miközben ide-oda bepillantottak az üzletek kirakataiba. Az üzletbe lépve halk csengettyűk dallama jelezte a bolt eladóinak, hogy egy újabb potenciális vevőjelölt lépett be az üzletbe. Mellékesen én voltam az a vásárló, és egyenest ahhoz a polcrendszerhez mentem, ahol videójátékokat szép sorjában rendezve állították ki. Halvány, kékesfehér neonfény járta be a helyiséget, aminek sugarai megannyi tündérként lejtettek táncot a kötött pulóverem anyagán.

-15 dollár 72 cent lesz. - Motyogta Freddy, a Space Shuttle videójátékbolt egyik eladója. Közben a mennyezeti neoncső vibrálva világította be a háta mögött lévő polcot, ami különös science-fiction-be illő alakot formált a fiúból, de amint a szája fölött lévő bajuszféleségre futott az ember tekintete, egyből elillant ez a röpke illúzió. Hangos rágozás közepette tette el a papírtasakba a videójátékom lemezét tároló műanyag dobozkát, mely a régen áhított játékomat rejtette. Az élet csupa szívás, de néha, egy kis szerencsével sok jóra is lelhet az ember. Történetesen nekem ez a játék volt a napi jóságom.

- Itt a kuponod, amit felhasználhatsz a következő vásárlásodkor, a Space Shuttle visszavár.

-Oké, köszi - vágtam oda, majd rohantam haza, hogy bekapcsolhassam a gépem és kipróbálhassam a Strike Forces II-t, aminek a megjelenését már másfél éve vártam.

A nagy igyekezetemben sikerült akkora lendülettel megindulnom, hogy az üzletet borító padló szőnyegben megakadva arccal előre kezdtem el zuhanni olyan hihetetlen sebességgel, hogy pár pillanattal később hangos csattanással értem földet. Magamhoz képest igyekeztem minél gyorsabban négykézlábra tornászni magamat, majd újból felállni, anélkül, hogy még inkább kellemetlen helyzetbe hozzam magamat. Nyilván nem sikerült. Freddy, illetve az a néhány vásárló, aki betévedett aznap az üzletbe engem bámult, miközben én elfojtott lélegzettel indultam meg át a bejárati ajtón, amit előszőr magam felé húztam annak ellenére, hogy nagy betűkkel szerepelt az ajtó felém eső részén a felirat: TOLNI.

Igazából a környékemen én egy elég átlagos srácnak számítok, de szerencsére van pár ember, akire mindig számíthatok. Történetesen kettő, az anyám és Lucy, aki egyben a legjobb barátom. Jelenleg tizenegyedikes diák vagyok a megyei állami iskolában, ami amúgy egy borzalmasan unalmas hely, de mit várunk egy átlagos középiskolától, nem? Legszívesebben a szünetek nagy részét vagy Lucy-val töltöm az ebédlőben, vagy épp valahol félrehúzódva játszok a Gameboyomon, amit nagyrészt magammal hordok mindenhova. Lucy-t már ovis korom óta ismerem és azóta a barátom, talán az egyetlen igazi, ha úgy vesszük az egész suliban és az talán egész Világon.

🚀🚀🚀

Ahogy hazaértem egyből a szobámba mentem és bekapcsoltam a kistévémet, ami az ágyammal szemben volt felállítva, ezáltal könnyedén játszhattam anélkül, hogy elhagynám az ágyam. Strike Forces-ban minden megvolt amit egy játéktól csak elvárhatott az ember; multiplayer mód, online chat a játékosokkal, gyönyörű grafika és olyan űrhajók és fegyverek amit még a legvadabb álmaiban sem mer elképzelni az ember. Fél órába tellik, míg a játék telepíti magát, szóval elmentem egy szendvicsért amit még anya hagyott ott nekem reggelire, de annyira siettem, hogy ne késsek el a Lucy-val való találkáról, hogy elfelejtettem elvinni magammal. Vacsi után gyorsan regisztráltam magam j4mes néven a játékba, majd kiválasztottam a defend módot, azaz megkellett védenem a csapatommal a kijelölt bolygónkat. Már három és fél órája játszottam, mire hazaért anya és utánam kiabált, hogy segítsek neki kipakolni a frissen bevásárolt dolgokat. Ebben a pillanatban kilőtték az utolsó csapattársam hajóját is, így csak egyedül maradtam a játékban.
-James! Gyere már mert nem bírom el a szatyrokat!- ordította anyum a nappaliból.
-Máris megyek, csak még kilövöm ezt a két ellenséges hajót. -Anyum nem volt elragadtatva az ötlettől, így egyesével kezdte kipakolni a cuccokat, majd "véletlenül" rádobta az egyik mosóport az ágyamra, ami ahhoz vezetett, hogy kilőjék az én hajómat is, így elvesztettük a meccset. -Rendben, anya ez nem volt fair, máris megyek segíteni, csak ne dobálj szét már több mindent a szobámban! -Gyorsan kikapcsoltam a képernyőt, megfogtam a mosóport és elindultam vele a fürdőszobánkba.