A Platform

🚀3:00

Zuhanok, zuhanok le a mélybe. Majd egyszercsak sötétség vesz körül, hallom anyát, ahogy a nevemet szólítja. Elrugaszkodok a hangja felé, már éppen nyúlnék, hogy elérjem, de már késő,  ahogy összeérne a kezünk hangja újra  elhal. Épp, mikor már  megragadhatnám, én úgy kezdek el hírtelen újra zuhanni, le a végtelenségbe, majd újra csak a sötétség vesz körül. És ez megy minden nap mióta ideköltöztünk a régi házunkból mivel apám elhagyta a családunkat.
Reszketve ültem fel az ágyamon, majd lassan körbenéztem az árnyékos szobámban. Minden este amikor ez az álmom gyötör általában pontban hajnali háromkor felriadok. Ma sem volt ez másképp, az ébresztőm ismét azt a bűvös állást vette fel, melyet már évek óta újból felvesz. Lassan körbetekintettem, közben hallgattam az ablakom előtt lassú, ritmikusan lengő gallyak hangját, melyek nekiütköztek az ablakomnak újra és újra. Lenéztem a falamratűzött poszterekre, mindegyik szilárdan tartotta azt a pozícióját, melybe gondosan felragasztotttam a beköltözésünk második napján. Büszke voltam anyára, hírtelen hagyott minket ott apám, hisz jobbnak látta azt az életet, melyet a frissen megismert szőke pincérnő kinálhatott számára. Emelett anyám nem tétlenkedett, egyből új lakhely iránt nézett, hogy otthagyja azt a várost, mely hajdani férjére emlékeztette. Letekintettem az ágyamra, mely még mindig őrizte azt a zavarodott testhelyzetemet, amit a rémálmom során sikerült felvennem. Elmentem a szekrényemig, melyben a frissen mosott ágyneműket tároljuk és elővettem egy újat. A megviselt régit elvittem a szennyeskosárba, majd visszafeküdtem aludni, abban reménykedve, hogy talán újra sikerül visszaaludnom. Az este folyamán legalább még kétszer (ha nem többször) felriadtam, de az álmom aznap este nem tért újból vissza.