Save Me || Lashton | HungarianTranslate

0.2

"Your perspective on life comes from the cage you were captive in."

„Az életszemléleted abból a ketrecből ered, melyben fogságban voltál ejtve."

-Shannon L. Alder

Luke

Rá néztem, egyenesen a szemeibe. Elmosolyodott. Feltűnt, hogy nem színlelte. Valódi volt és őszinte.

"Nem hiszed el, hogy szép vagy?" – kérdezte. Annyira artikulált, miközben én a legtöbbször alig bírok elmotyogni egy mondatot.

"Nem vagyok szép. Teljesen az ellentettje vagyok. És ez egy tény." – motyogtam, megforgatva szemeimet.

A tükörbe nézett. Szóval követtem tekintetét, összerándultam, amint megláttam magamat.

"Mondj egy dolgot, amit kedvelsz vagy szeretsz magadban." – ragaszkodott.

"Nem."

"Miért nem?"

"Mert nincs semmi sem."

Esküszöm, egy másodpercre láttam, hogy lebiggyeszti alsó ajkát, de talán csak a képzeletem játszott velem.

"Mi a helyzet a szemeiddel?" – kérdezte.

"Kifejezéstelenek."

"Talán segíthetek, hogy újra ragyoghassanak."

Ki nyitotta az asztali fiókot. Néztem minden mozdulatát, ahogyan az izmai meg feszültek és ahogy az izületei engedték az ujjait meghajlani. Eddig nem vettem észre milyen hosszú ujjai voltak. Megragadott egy fekete naplót. Vadonatúj, el tudtam mondani róla.

"Minden nap írni fogsz ebbe, bármit, amit csak szeretnél. Leírhatod, hogy hallottál egy vicces poént, vagy kitöltheted benne a mérgedet. Onnantól kezdve, hogy találkozunk vasárnaponként lesz egy teljes heted több bejegyzés írására." – keresztül lökte a naplót az asztalon, egyenesen hozzám. Hezitáltam, de óvatosan felvettem. Keménykötésű volt, rajta egy fehér szalaggal, hogy könyvjelzőzhesd hol tartasz.

"Nem ígérem." – mondtam felnézve szemeibe, ismételten. Természetesen bámult. Valószínűleg arra várt, hogy felnézzek rá.

"Csak próbáld meg." – kérlelt. Bólintottam, a digitális órára tekintve, amely az asztalán van.

Még mindig van hátra tizenöt percem, de úgy éreztem, mintha órák teltek volna el.

"Biztos vagyok benne, hogy ezt már tudod, de bármi, amit elmondasz nekem, vagy megosztasz velem az privát marad, egészen addig, ameddig nem bántod magadat vagy másokat." – állította. Megforgattam szemeimet, amit bizonyára egyértelműen látott.

"Nem bízok meg a szavaidban."

"Nos, ez az, amit próbálok elmagyarázni. Nem kell megbíznod bennem, vagy hinned nekem. Csak tudd, hogy elhangzott."

"Öt perc." – mormogtam kinyitva a fekete naplót. Minden oldal sarkában volt egy szám. Az oldalszám nyilván, és minden második oldala félig üres a firkákhoz vagy valamiféle rajzokhoz. Kivettem zsebemből a mobilomat, a záró képernyőn egy csontváz cigarettát szív. Mindig is kedveltem, olyan összefüggőnek bizonyult velem, és azzal kapcsolatban ahogyan érzek.

"Szeretnél újból jönni, a saját akaratod szerint?" – kérdezte Ashton, kizökkentve engem a gondolataimból.

"Nem tudom."

Ezzel az óra délután ötöt ütött. A vacsora egy óra múlva lenne. Ki kell találnom egy kifogást erre. Fel álltam a komfortos, kék fekvőfotelből, automatikusan vissza akartam ülni. Ki akartam sétálni, amikor hangja a nevemen szólított. Lassan hátrafordítottam a fejemet, hogy szembenézzek vele.