her scars

emma

Summer melegen megölelt.

- Nem tudtam, sajnálom - mondta. Beleittam a kávémba és elgondolkodtam.

- Kérem! - összekulcsolt kézzel álltam a (volt)főnököm előtt. Épp az előbb rúgtak ki a harmadik részmunkámból.

- Sajnálom Emma, de leépítés van. Nem megy jól az üzlet - rázta meg a fejét a kopaszodó férfi. Egy családi pizzériában voltam alkalmazott. Nagyot sóhajtottam, és beismertem a vereségem. Hát, két munkám még mindig van - nyugtattam magam. Majd elkezdtem álláslehetőségek után nézni.

Az emberek mindig megkérdezik, hogy minek nekem ennyi munka. Nos...

Egyszerű. Apám nem hajlandó finanszírozni a továbbtanulásomat. Ugyanis ő orvosira akart küldeni, de én magasan szartam az orvoslásra. Őszintén szólva sokkal jobban érdekelt bármi más. Legfőképp talán a pszichológia. És a kreatív írás, de azt nem megélhetés-szinten akartam csinálni. Igaz, hogy a pszichológia az orvoslás területére tartozott, de apám csak kuruzslásnak hívta. És ez egyszerre dühített fel, és szomorított el.

Már hogy lenne kuruzslás a pszichológia?

Sóhajtva böngésztem a munkaajánlatokat. Semmi jól fizető munka nem volt. Pedig még autómosást vagy szemétszedést is vállaltam volna. De ahhoz, hogy az előző munkahelyem fizetését érjem el, minimum még kettő munkahelyre lett volna szükségem. Viszont akkor hirtelen bejött egy elég jól fizető munkahely.

- ELADÓ! - kiáltottam fel boldogan. Eladó egy márkás ruhaboltban! Tökéletes meló! Gyorsan rá is írtam a hirdetést feladó üzletre, majd eltettem a telefonom és elsiettem az étterembe. Fél egyre értem haza, büdösen, fáradtan.

- Téged is látni néha? - nézett fel apám a fotelből. Újságot olvasott, fél egykor. Mert ez nála természetes.

- Igen, csak dolgoztam - feleltem halkan, és a konyhába mentem, hogy valami kaja után nézzek.

- Nem akarod feladni? Megmondtam, hogy ha a Yale-re mész, finanszírozom - mondta, mit aki kifáradt. Idegesen lehajtottam a fejem, és megragadtam a pult szélét.

- Jó. Jövőre akkor átjelentkezek oda, amennyiben pszichológiát tanulhatok - feleltem.

- Ne légy szemtelen!

- Miért vagy ilyen? Megmondtam, hogy a Stanfordra megyek, és pszichológiát tanulok! És kurvára fel is vettek! Miért nem tudsz örülni a sikeremnek? - kiáltottam kétségbeesve.

- Ne beszélj így, fiatal hölgy! Amíg az én fedelem alatt élsz...

Mérgesen felrohantam a szobámba. Mostmár tényleg elő kell teremtenem azt a pénzt. 

Másnap reggel a szokottnál korábban keltem, hogy odaérjek az interjúra. Felkaptam egy lakkozott magassarkút, egy rövid ceruzaszoknyát, és egy aranyos, rózsaszín felsőt, amit nemrég rendeltem. Elsiettem a butikhoz, ami mint kiderült egyáltalán nem butik. Hanem egy hatalmas divatcég, aminek rögtön az épülete földszintjén található a főboltjuk. Cool.

A hely tele volt emberekkel, de nem féltem. Éreztem, hogy enyém lesz a munka.

- Köszönöm, önöknek is! - intettem vissza az ajtóból. A három nő, akik bent ültek, mosolyogva integettek. Tudtam, hogy enyém a munka. De ez nem volt elég. Kellett még valami. Ha nyár végére nincs meg a pénz... Halott vagyok. Ez az utolsó esélyem arra, hogy elköltözzek, és új életet kezdjek, magam mögött hagyva az utcai verekedéseket.