Fekete gyémánt | ✓

46.fejezet

Hope

-Tudod,hogy meg kell tenned,ugye?-kérdezett halkan,a mellkasán fekvő csöppséget simogatva.
A vacsora után jártunk egy fél órával,jóval nyugodtabban feküdtem már a nagy francia ágyon mellettük,hisz igazán úgy állt a helyzet,hogy elfelejthetjük ezt a kis "vitát",ami történt.
Amikor enni kezdtünk,az első percekben kissé mind a ketten némaságba burkolóztunk,de aztán ő megtörve a csendet elkezdett a napomról kérdezni és ezután úgy tűnt,minden a legnagyobb rendben.
Noah Daniel mellkasán pihegett a kék füzéres cumijával a szájában,mély álomba szenderülve a korai vacsi után.Hosszú szempilláit figyeltem,amikről megint az apja jutott eszembe,az ő sötét szempillái és a göndör fürtjei.
Ezért inkább elvéve a szemeim a kicsiről,kérdőn fordultam vissza a férfihoz,mert nem értettem igazán az előbb feltett kérdést.
-Micsodát?
Mielőtt válaszolt volna,óvatos puszit nyomott Noah hajába,ami végre nőni kezdett neki,és maga elé bámulva sóhajtott egyet.Nehéz volt ez a sóhaj,mintha maga sem akarná kimondani gondolatait,pillanatnyi habozásai pedig még inkább alátámasztották gondolataim.
-El kell mondanod neki.
Így már pontosan tudtam mire gondol és mint aki tudta előre,mit reagálnék,még előtte folytatta:
-Minden joga meg van hozzá,hogy tudja.
Csendesen megráztam a fejem,most nagyon nem értettem vele egyet.Hiába tudtam,mélyen belül,hogy mennyire igaza van,nem akartam belátni,nem akartam azt gondolni,hogy még a végén én válok a szörnyű nővé,aki elvette egy apától a gyermekét.
Hiszen minden esélye meg volt arra,hogy megtudja,még a kelleténél többször is próbálkoztam elmondani,hogy gyereket várok.A mi gyermekünket.
Mégsem hatotta meg a dolog;akárhányszor mentem el hozzá,akár ott volt Nathalie,akár nem,és talán pont ez volt az,ami miatt még biztosabb voltam a dologban.
Mert ha Nathalie miatt küldött volna el,megértem,de végig ott volt az esély mikor a közelben sem volt,és adhatott volna nekem két percet,hogy elmagyarázzam,miért "zaklatom" őt.Ehelyett mielőtt elküldött volna,még belém is rúgott utoljára,ami már az utolsó csepp volt a pohárban,aztán teljesen elegem lett belőle.
-Szeretem Noaht és téged is szeretlek.-mondta elgyötört hangon kirángatva engem a gondolataim közül,de kékségeit továbbra sem emelte rám,meredten bámulta Noah kis takaróját,ami a hátán pihent.-De nem mehet ez a titkolózás tovább.
-De hát nem is titkolózom!-kontráztam rögtön,azonban csak hitekedő pillantásokat kaptam válaszul.
-Tényleg,Hope?-mosolyodott el keserűen és ebből pont elég volt rájönnöm,mire gondol.
Azóta nem jártam abba a parkba,mióta Nate és én szakítottunk,nem járkáltam még a környéken sem,ahol laknak,nehogy véletlenül összefussunk és ezt tehetséges módon kivetítettem a kettőnk kapcsolatára is.
Nem tudtunk akárhova randizni menni,mert vagy vele voltam ott,vagy nagyon jól tudtam,Rosalie mennyire szereti azt a helyet.Rengeteg lehetőséget zártam ki azzal,hogy kerülni próbáltam a Stone családot,ami miatt sokszor ment el a kedve attól,hogy randizni vigyen,inkább csak az egyikőnk átugrott a másikhoz,ez egyszerűbbnek tűnt.

Daniel újra Noaht kezdte simogatni,majd teljesen belemerült a gondolataiba és nekem egyáltalán nem állt szándékomban megzavarni.
Egész este beszélgethettünk volna,de így,hogy a fő probléma a kapcsolatunkban kibukott,kissé már úgy tűnt,mintha nem lenne mit megbeszélni.
Hiszen ez volt az egyetlen igazi problémánk.
Mélyen elgondolkodtam az előzőkön,anélkül,hogy ezt vele megosztottam volna.Nem is erőltette igazán,mert tudta,hogy pont éreztem,mennyire választás elé lettem állítva,akaratomon kívül.Nem mondta ki,de nem is volt szükség rá:
Vagy lezárom az egész bizonytalanságot kettőnk között,vagy akkor számára ennyi volt.
Nem tudtam eldönteni,hogy a döntés nehézsége,vagy az,hogy ezzel sarokba szorított fájt jobban.Azonban úgy éreztem,semmi mást nem tehetek,előbb-utóbb úgyis sort került volna erre.
Remegő kezekkel vettem a kezembe a telefonom az éjjeli szekrényről.Egy utolsó pillantást vetve a barátomra és a kisfiamra,meggyőződve róla,hogy nem gondolta meg magát,megtettem azt,amire megkért.
Ideje volt,hogy Noah megismerje az apukáját.

Nate

Este tíz körül járt az idő,mikor végre sikerült Rosaliet ágyba dugnom.Nagyon nem akart elaludni,mert a nagyanyja megint teletömte cukorral és ennek hála pattogott,mint a gumilabda.
Nathalie megjegyzései,miszerint hagyjam békén a gyereket sem javítottak túlságosan a helyzeten,ezzel talán mindössze azt próbálta elérni,hogy a lányunk újra az ő pártját fogja.Egyike volt azon "különleges" napoknak,amikor hajlandó volt hazatévedni,bár ígyis úgy tett,mintha nagy szívességet tenne nekünk.
Mindezek ellenére tíz óra után már én is lehuppanhattam egy kicsit,a szokásos esti rutinunk után,amiben nyilván egy kis segítséget sem kaptam Nathalietól,mert miért is tett volna az égadta világon valamit is,ha már ő az anyja a gyereknek.
Nyöszörögve próbáltam magam rávenni,hogy fürödni menjek,mert eddig esélyem sem volt,majd újra felkelve a kanapéról (ami egyébként ilyen helyzetekben roppant kényelmesnek bizonyul) elballagtam zuhanyozni.
Lerángatva magamról a ruhadarabokat beléptem a zuhany alá.A hideg víz kissé frissítően hatott,már nem voltam olyan fáradt,mint pár perce,azonban az idő már bőven fél tizenegy körül járt.Pont ezért furcsálltam csurom vizesen kilépve a zuhany alól,hogy a telefonom rezegve jelezte az sms-t ilyen későn.

Beszélnünk kell. Holnap ráérsz?
hope

Nagyot nyelve pislogtam az üzenetet újra és újraolvasva,nem értettem elsősorban a felkeresésének okát.Azóta egyáltalán nem beszéltünk,hogy áthívtam,mert nagyon nem volt képem felhívni őt azok után,ahogy viselkedtem,más oldalról pedig meg van a saját élete és eszem ágában sem volt megzavarni a romantikázását azzal a seggfejjel.
Azonban ezt a rohadt kisfiús boldogságot sehogysem tudtam elnyomni,ahogy arra gondoltam,hogy holnap újra láthatom őt.Úgy feldobott még ez a kis üzenet is,mintha az első nővel töltött éjszakámra várnék,mint egy kanos hülyegyerek,nem vagyok normális.
Két koppanást hallottam az ajtón,mire összerezzenve próbáltam visszakerülni a valóságba és meglepődve fordultam az ajtóhoz.
-Haladj már,más is szeretne fürdeni.-nyafogott a túloldaláról Nathalie,amire forgó szemekkel válaszoltam:
-Jól van már.
Ahogy hallottam a ciccegése után halkuló lépteit,visszafordulva a telefonhoz gyorsan bepötyögtem a választ.Nem ronthatta el a kedvemet egy percre sem.

Találkozzunk a kávézóban,kilenckor.

Ahogy az elküldésre rányomtam,le is tettem a telefont és megtámaszkodva a karjaimon a mosdó szélét fogva néztem magamat a tükörben.
A hajamból még mindig csöpögött a víz,a törölközőm a derekamon pihent és sóhajtva fogadtam a többi látványt ezzel együtt.
Szétesett voltam,ez tény,ez az év nehezebb volt,mint gondoltam.Nathalie visszatérése elbaszott mindent,pont mikor a legjobban alakultak a dolgok,sikerült teljesen tönkretennie az életemet újra,ami mostanra rohadtul meglátszott.Olyan voltam,mint egy kibaszott roncs.
Mégis,ahogy farkasszemet néztem magammal a tükörben,már nem éreztem azt az undort,amit azokon az estéken éreztem,Hope nélkül.
Ez a lány akaratán kívül tett folyamatosan boldoggá,úgy,hogy még csak fogalma sem volt róla és ez megőrjített.
Szerettem volna elmondani neki,mennyire boldoggá tett anno,mikor még semmi problémánk nem akadt.Rendbe akartam hozni ezt kettőnk között,hogy újra minden a legnagyobb rendben legyen,de ehhez előbb el kellett intéznem még egy-két dolgot.
Első lett volna,hogy Nathaliet végleg kirekesszem az életünkből.Mindent meg fogok tenni azért,hogy jogilag is enyém lehessen Rosalie,neki pedig esélye se legyen tőlem elszakítani a lányunkat.
A másik és a legfontosabb pedig,hogy újra magamba bolondítsam azt a nőt,aki a világon mindennél boldogabbá tesz,ahogy csak lehetséges.Mert nélküle nem érzem magam egésznek,csak bolyongok ebben a világban elveszve,ha ő nincs mellettem.Kellesz nekem Hope Baker.