Fekete gyémánt | ✓

53. fejezet

Hope

Rosalie kidülledt szemekkel figyelte az ultrahangos képet,amit a kezébe adtunk,hogy elmagyarázhassuk neki,mi is történt és hogy került ide ez a baba,hogy meg tudjuk vele értetni a dolgokat,mert a kistestvér fogalma teljesen idegen volt számára.
Nate egész végig meg sem szólalt,szinte már-már úgy éreztem,rám hagyja az egészet,mígnem megértettem,miért hallgat annyira.
Ideges volt,mert nem tudta,mit fog reagálni a kislánya arra,hogy testvére született,feszülten figyelte Rosalie minden apró mozzanatát,féltem,talán levegőt sem vesz.
Ahogy rámemelte a csillogó íriszeit a kislány,észrevettem az értetlenségét a tekintetében,kékjeinek tengerében zavartság úszott.Mosolyogva próbáltam őt bíztatni,hogy rájöjjön,nem olyan rossz ez,mint gondolja,majd megszorítottam a kezét.
-Tehát ő az öcsikém?-kérdezte hosszú percekkel később,mire mi csak csendesen bólintottunk.
Újra a képre vezetve a szemeit nagy mosoly kúszott fel az arcára és hirtelen ugrott fel közülünk,hogy velünk szembe fordulhasson.
-A pocidban volt?-tette fel újabb kérdését az említett tagomra nézve,mire elővéve a telefonomat kikerestem egy képet,ahol még nagyjából a harmincötödik hétben lehettem.
Nate Rosalieval együtt hajolt a készülék fölé,hogy megnézhesse ő is,hiszen ő akkor nem látott és ez valahogy azóta sem jött fel közöttünk.
Emlékszem arra a napra tisztán,közeledtem a naphoz,amelyikre kiírtak és kezdtem bepánikolni,hogy mi lesz majd a szülésnél.Emlékszem,hogy Bella és Serena is ott volt akkor,ketten sikerült észhez téríteniük,hogy újra a lényegre figyeljek,hogy milyen gyönyörű is vagyok emiatt a kisbaba miatt is,hogy milyen jól áll a terhesség és,hogy minden rendben lesz.
Ezért készült ez a kép is,amin rámaggatták a fehér ruhámat,hogy lefényképezhessenek,mert Bella szerette volna nekem bebizonyítani,hogy én vagyok a legszebb kismama a világon.
És valóban,én is igazán akkor jöttem rá,mennyire szeretem a pocakomat és hogy mennyire boldoggá tesz,akárhányszor így látom magamat kívülről és azóta akárhányszor látom ezt a képet,átölel a boldogság.
Talán Nate nem ezt látta a képben,talán ő valami teljesen más dolgot,azonban amikor rám emelte sötét íriszeit,rengeteg érzelem volt kiolvasható belőlük.Szomorúan csillant a szeme,mégis mosolygott és meglepődtem,ahogy pillanatok alatt a karjaiba zárt engem.Nem értettem az okát,de azt hiszem nem is volt szükség rá,csak élveztük a pillanatot,ahogy Rosalie is befurakodott az ölelésünkbe.
A pillanatot az törte meg,ahogy meghallottam Noah sírását a konyhából és gyorsan felállva rohantam is,hogy megtudjam,miért sír ilyen keservesen.
-Nem tudom mi történt.-adta át nekem Nate édesanyja a síró kisfiamat,aki torka szakadtából bömbölt.
Csendesen felsóhajtottam,hirtelen azt hittem nagy baj van,de aztán rájöttem,hogy ez már csak a szokásos fáradtság okozta hisztije,amit ha vendégeink vannak,vagy épp nem vagyunk otthon,akkor mindig eljátszik.
-Csak álmos,új a környezet.-mosolyogtam rá az asszonyra,majd csendesen ringatni kezdtem Noaht a vállamra fektetve a fejét.
A cumiját visszatolva a szájába kezdett megnyugodni,szemei vörösesen duzzadtak voltak a sírástól,ilyenkor mindig megszakadt érte a szívem.
-Én már nem kell aludjak délbe,apa azt mondta.-szólalt meg mellettem Rosalie,akiről eddig észre sem vettem,hogy itt álldogál.
Carol,Nate édesanyja csúnyán nézett kisfiára,jelezve ezzel,hogy ezt még gondolja át azért,ő azonban ügyet sem vetve rá vigyorgott.
-És ebéd után segítenél nekem elaltatni Noaht?-guggoltam le hozzá,majd felnevettem a heves bólogatásán.
Imádtam és boldoggá tett,hogy ilyen izgatott.
Nate telefonja folyamatosan csörgött,így ő kisétálva a helyiségből elindult felvenni azt,míg mi leültünk az asztalhoz,hogy előkészülhessünk az ebédhez.
Noaht az ölembe ültetve etettem meg előtte,majd a többiekkel kezdtem beszélgetni,mikor már Nate édesapja is csatlakozott hozzám.
Kezdtem egészen megnyugodni.

Nate

Sóhajtva néztem a telefon kijelzőjére és most legszívesebben kivágtam volna a francba az egészet,mikor megpillantottam a nevet a mai napon már századjára.
Nem volt kedvem állandó értesítést adni arról,hogy hol vagyunk,mit csinálunk,emellett pedig nem tudtam felfogni,hova ez a hirtelen érdeklődés az utóbbi heti újabb eltűnése után.
Kedd környékén összepakolta a cuccai nagyrészét,majd angolosan távozott,most azonban már egyikőnket sem érdekelte.Én kezdtem beletörődni,hogy Nathalie már nem fog megváltozni,Rosiet meg szimplán már nem hatotta meg a dolog,megszokta,hogy az anyja szinte sosincs itthon.
Tökéletes volt a hét és ez a nap is annak indult,már csak azt kellett volna kitalálnom,hogyan szabaduljak meg tőle,ugyanis reggel óta azzal zaklatott,hogy vigyem haza a gyereket,ugyanis vele akar lenni.Hiába magyaráztam el neki,hogy ő nem egy játék,amit kivesz a fiókból,mikor kedve tartja,hanem a gyermeke,akivel máskor is foglalkozni kéne,azonban ezt is lezárta annyival,mint szokta;befoghatom a számat,vagy legközelebb a bíróságon találkozunk.
Gyűlöltem ezt az érzést,gyűlöltem,hogy sakkban vagyok tartva,mégsem engedtem.Úgy éreztem,hogy másfél év szenvedés után,amit ez a nő okozott nekem,igazán megérdemlem,hogy legyen egy csodálatos napom a családommal.
Arról nem is beszélve,hogy ezt nem vehettem el Hopetól,meg akarta ismerni a családom és Rosalie is megérdemelte,hogy az öccsével lehessen.
Pont ezért hagytam figyelmen kívül a telefonom újabb rezdülését,majd egy egészen egyszerű mozdulattal kikapcsoltam és visszacsúsztattam a zsebembe.
Mosolyogva léptem vissza az ebédlőbe a többiekhez,hogy végre a családommal lehessek,minden zavaró tényező nélkül.
Leülve Hope mellé figyeltem,ahogy Rosalienak vágja a húst,miközben Noaht az ölében tartja.Észrevettem,hogy anyám is őket figyeli egy nagy mosollyal az arcán,ami elégedettséget sugárzott.Egy pillanat volt csupán,miután Hope befejezte tenni valóját újra komollyá vált,így csak én láttam azt a röpke pillanatot,ami elég volt arra,hogy le tudjam következtetni a véleményét.
Apa valószínűleg már kezet mosni volt kint csak,míg én a telefonnal foglalkoztam,így mostmár tisztán fordult oda Hopehoz,hogy karjaiba zárhassa Noaht.
Apám arcán utoljára ezt a mosolyt akkor láttam,mikor Rosalie megszületett,a boldogságuk engem is boldoggá tett és hálásabb nem is lehettem volna Hopenak,hogy újra fényt hozott a családunk életébe,főleg az enyémbe.Noah egy olyan csoda volt számomra,ami pótolhatatlan értékkel rendelkezik,én pedig bármit megtettem volna ezen a Földön,hogy biztonságban tudhassam őt.
Imádtam ezt az érzést,a tudatot,hogy két gyermekem van,kissé olyan ez,mint mikor az ember először szülő.Minden új és pótolhatatlan,nem kárpótolhatja senki semmivel az elmulasztott pillanatokat.Boldoggá tett,hogy Rosalienak testvére született,ugyanis a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna,hogy ez a csodálatos nő egyszer gyermeket szülne nekem,mástól pedig nem szerettem volna.
Fogalmam sem volt,mit tehetnék Nathalieval és a kisfiammal,akivel jelenleg várandós volt,azonban napokon belül megszülethetett volna már a kicsi,valahogy mégsem akartam otthon lenni vele.
Nem éreztem a késztetést,hogy mellette álljak,mivel még mindig ugyanolyan szkeptikus voltam azzal az estével kapcsolatban.Nem tudtam elhinni,hogy akármennyi mennyiségű alkohollal képes lettem volna érinteni őt,mikor alig telt el fél év a szakításunk után a lánnyal,akit szerettem.
Undorodtam Nathalietól,rettenetesen hosszú időbe telt beletörődnöm a tehetetlenségembe,pont ezért nem tudtam elfogadni a tényt,hogy képes voltam teherbe ejteni őt.
Mégis úgy éreztem,semmiről sem tehet a fiam,csak mert az anyja egy ilyen nőszemély,ezért úgy döntöttem,mellette leszek.Az anyjának sosem fogom megengedni,hogy elszakítsa tőlem a gyermekeimet.
Meg fogom őket védeni.Bármi áron.