Fekete gyémánt | ✓

48. fejezet

Hope

Nem tudom mi volna a legmegfelelőbb szó arra,hogy leírjam,mi volt Nate első reakciója.
Talán a hitetlenkedés,azt hiszem ezt érezhette az első pillanatban,ahogy elnevetve magát bizakodó arccal meredt rám,várva,hogy közöljem,csak viccelek,aztán a komolyságomat látva újból hosszú percekre elcsendesedett.
Nem szólaltam meg egy kis ideig,mert nem is kellett,Nate csak elképedve nézett rám és próbálta felfogni,mit közöltem vele az előbb.
Én ez idő alatt görcsösen próbáltam összeszedni magam mikor a testem remegni kezdett,könnyeimnek azonban mégsem tudtam gátat szabni,megállíthatatlanul folytak ezzel felhevítve az arcomat.Okát azonban magam sem tudtam.
Egyszerre öntött el a megkönnyebbülés,hogy végre kimondtam,aztán a komorság a hitetlensége miatt,de mindez vegyült az őrjítő vággyal,ami folyton-folyvást azt súgta nekem,hogy vessem a karjaimba magam.
Mert igenis fogalmam sincs miért,de csak arra vágytam,hogy az ölelésébe zárjon,hogy végre egy kis időre minden bűntudat és kellemetlenség nélkül kicsit félretehessem a kitartásom és támaszkodhassak valakire.
Hiába itt volt nekem a csodálatos családom egész idő alatt,két barátnő Bella és Serena személyében,valamint egy tökéletes férfi,aki feltétel nélkül szeret,mellettük képtelen voltam erre.Képtelen lettem volna leengedni az álarcom előttük és mindenféle hamisság nélkül rájuk támaszkodni.
Azonban az érzés,a szakadék,ami kiépítette magát közöttünk ezalatt a másfél év alatt,olyan átszelhetetlennek tűnt,hogy nem voltam képes arra,hogy mindent félretegyek.
Nem tudtam úgy tenni,mintha mindvégig mellettem állt volna és akármikor számíthattam volna rá.
Ennek ellenére ezt a bizalmat,amit furcsálltam azok után,hogy többször is darabokra törte a szívem,nem tudtam hova tenni.Átadtam volna magam kettőnknek,hármunknak,ha nem az ismeretlent pillantottam volna meg a két gyémántban,akárhányszor rám nézett.Nem tudtam semmit sem kiolvasni a pillantásából,akárhogy fürkésztem azt.
Néha szóra is nyitotta a száját,hogy reagáljon nekem,azonban egy nehéz sóhaj hagyta el csak az ajkait újra meg újra.
Nehéz pillanatokat éltünk meg és talán pont ez ébresztett rá arra,hogy most van esélyem megnyílni előtte.Éreztem,hogy megtehetem,mert meghallgat és értene,értene mindent amit tettem vagy nem tettem az utóbbi időben,csak azért,hogy magunkat megvédjem.
A szavak pedig emiatt nyomni kezdték a mellkasom és ömleni kezdtek belőlem szüntelenül,hogy végre a sok fájdalom,amit felelősségteljes anyaként el kellett nyomjak,felszínre kerülhessen és fellélegezhessek.
Szétfeszített belülről ez az egész és úgy éreztem,ha most nem mondom ki,felemészt.
-Nem tehettem mást.-mondtam halkan,a hangom erőtlen volt és szaggatott,ahogy próbáltam visszanyelni a könnyeim.
Nate arcáról a zavar kezdett eltűnni,aggódás vette át helyét,amikor könnyektől nedves arcomra vezette tekintetét.A székét kitolva állt fel és guggolt le mellém,kezeit a térdemen pihentetve próbált megnyugtatni szavak nélkül.
Próbáltam kizárni a sok furcsa pillantást,amit a többi vendég felől kaptunk.
-A-annyiszor próbáltam neked elmondani.-néztem a szemébe két szipogás között,ami újra és újra erőt adott,hogy mindent elmondjak neki mielőtt teljesen szétesek.
A szavak csak ömlöttek a számból,a lehető leghalkabban próbáltam beszélni,teljesen őszinte voltam vele az utóbbi másfél évvel kapcsolatban,elmondtam neki mindent,amit azelőtt akartam.Minden kétség és visszafogottság nélkül meséltem a gyermekünkről,szóba hozva a találkozásunkat Nathalieval az orvosnál,a sok vizsgálatot,amin azt akartam,hogy ő is ott legyen,mindent.
Szinte észre sem vettem,mikor intett,hogy fizetni szeretnénk és a vállamra akasztotta a táskát.A babakocsit kihajtva a még mindig forró könnyek áztatta arcomat próbálva takarni csatoltam be Noaht,ami igen nehéz feladatnak bizonyult remegő kezeimmel.
Nate csendesen támogatott ki az épületből,míg én mellette darabokra hullottam és próbált egy helyet keresni,ahol kevésbé kell feltárnunk a magánéletünket annyi ember előtt.
A park egy tökéletes helynek bizonyult,így a legelső padra leülve próbáltam összeszedni magam,hogy Noahról gondoskodni tudjak,mert ő megint nyűgösködni kezdett.
A kezemmel megtörölve a szemeim rendbeszedtem magam,amennyire lehetett,majd tudomást nem véve Nateről,aki az előbb végignézte a szétesésem,anélkül,hogy kiborult volna rám,egy teával teli cumisüveget toltam Noah szájába.
Megelégedve ezzel,mostmár újra csendben figyelte kettőnket nagy szemeivel.Azonban amennyire megnyíltam az előbb,most annyira voltam újra képtelen a férfi szemébe nézni,nemhogy folytassam,amit elkezdtem.Újra magamba zárkóztam.
Ahogy az érintéseit megéreztem a fedetlen vállamon,éreztem a kimondatlan kérését és minden szó nélkül bújtam oda hozzá,hogy karjaiba zárjon.Nem kellett kimondania,hogy tudjam,mire van szüksége,szinte olyan volt ez,mintha egymásra lettünk volna kapcsolódva:szavak nélkül is értettük egymást.
Olyan menedékre leltem,amit már hosszú ideje nem éreztem és egyre világosabbá vált az érzés,miszerint hazatértem.Ott voltam végre hosszú idő után,ahol lennem kellett,mindenféle hazugság és fájdalom nélkül,a gyermekem apjának karjaival szorosan körbeölelve.És ami a legfurcsább volt,hogy egy pillanatig sem gondoltam a jövőre,mert csak mi léteztünk,minden más elhalványult.
Én és ő a kisfiunkkal.

Nate

A gyümölcsillata az orromba kúszott,amit gesztenyebarna tincsei árasztottak.Puha bőrét simogatva melegség öntött el az ismerős érzés hatására,álomszerűnek tűnt minden,ami az utóbbi percekben történt.
Fogalmam sem volt,mégis mit érzek az egésszel kapcsolatban.
Az első pillanatban,a szívemet a hitetlenség mocska terítette be,ahogy rögtön arra gondoltam,hogy ez nem lehetséges.
Nem lehet,hogy volt egy fiam mindvégig,akiről semmit sem tudtam,mindezt ráadásul ilyen hosszú időre.
Istenem,az én kisfiam.
Aztán a boldogság árasztott el,ahogy Hopera pillantva végiggondoltam a kapcsolatunk összes pillanatát és a karjaimon libabőr futott végig mikor belegondoltam,hogy gyermeke lett,mégpedig tőlem.
Az a felfoghatatlan boldogság,amit a tudat okozott,hogy a szerelmünk gyümölcsévé vált a gyerek,mindennél többet adott nekem.
És abban a pillanatban,hogy a családunk valós képe tudatosult bennem,Hope teljesen szétesett.
Ettől a pillanattól pedig düh és megbánás töltötte teli a szívem.Szétmarcangolt belülről a bűntudat,ahogy elém tárta minden fájdalmát és terhét,amit a kezdetektől fogva cipelt.
Azt hittem,belehalok a fájdalomba,hogy miattam ennyit szenvedett.
Próbáltam olyan szorosan magamhoz húzni,ahogy csak tehettem,anélkül,hogy összeroppantanám apró testét.Nyugalom járta át a testem,ahogy tudatosult bennem mi is vár rám a jövőben a sötét hónapok után,amiket átéltem,a legcsodálatosabb nővel a karjaim közt.
Ahogy egyre több mindenbe gondoltam bele,mit is jelent számunkra ez a baba,hogy miképp fogja felborítani a mindennapjainkat,csak akkor jutott eszembe miről is feledkeztem meg.
Magáról a kisfiamról.
Ahogy Hope megérezte,hogy megfeszültem a gondolatra,hogy nem tarthattam még őt a karjaiban,kissé zavaros tekintettel elhúzódott tőlem.Nem szólt semmit,csak követte figyelmem irányát,amit most csak Noah jelentett.
-Megfoghatom?-szólaltam meg először,mióta megtudtam a kisfiam létezését,a hangom alig találtam,a szavak nehezen buktak ki belőlem.
Furcsa érzés volt a kisfiamként gondolni valakire,mikor egy órával ezelőtt még a létezéséről sem tudtam.Az apai énem pillanatok alatt szinte kivirágzott a boldogságtól,amit ez a kis csöppség okozott.
-Persze.-törölte meg immár boldogságot sugárzó szemeit gyorsan,majd kicsatolta az övet a babakocsin.
Óvatosan fogva őt fektette a kezembe,szemeit egy pillanatra sem vette le a kis csodáról.Teljesen más képem volt róla,így anyaként annyival másabb volt,mintha teljesen kicserélték volna,már nem tudtam az ártatlan Hope-omként tekinteni rá,mert az utóbbi hónapokban felelősségteljes nővé vált.
Leírhatatlan volt az érzés,hogy a kisfiamat tartottam a karjaimban.Kissé azt hittem az első pillanatban,hogy nem tudnék úgy állni hozzá az első pillanattól,ahogyan kellene,hisz nem ismerem még őt és annyi fontos dologról maradtam le,mint a születése,vagy ahogy kinyitotta kicsi szemeit.
De ahogy a mellkasomra hajtva a fejét magamhoz ölelhettem és a teste melege megmelengette az én szívem is,minden kétség értelmét vesztette.Olyan érzés volt ez,mint mikor Rosaliet először láthattam és foghattam a karjaimban születése után.
A kapcsolat,ami rögtön felépítette magát semmiben sem volt másabb.Úgy éreztem,a szívem nagyobbra nőtt,hogy ez a kis krapek elférjen közöttünk,a családunk új tagjaként,ahogy beférkőzött közénk.
Önfeledten nevettem fel a boldogságtól,ami megtöltötte a bensőmet és úgy éreztem,soha semmi nem fog felérni azzal,amit most érzek.Talán ez hasonlíthat arra az érzésre,mikor teljessé válik minden.
Nem hiányzik már semmi az életedből,mert Noahval kiegészült minden,a hiányzó darab a helyére került és így már teljes a kép.
A kismanó,aki a mellkasomon feküdt,minden szó nélkül szenderült mély álomba a hosszú percek alatt,és nekem csak egyetlen szó hagyta el az ajkaimat az édesanyja szemeibe nézve,ahogy tekintetünk összekapcsolódott:
-Köszönöm.