Seprű [Dramione fanfiction, befejezett]

8. lecke

A szombat szörnyen gyötrelmes volt Hermione számára. Minden lehetséges izma, sőt azok is, amikről eddig soha az életben nem tudott, még az is sajogtak. Hasogatott, szúrt, húzódott, szörnyen érezte magát. A végén már jéggel töltött zacskókat erősített a lábára, és igyekezett a nem megmozdulni. A nappali kanapéjának kellemes ölelésében fekve nem volt rossz, ha nem mozdult meg, akkor nem érzett semmit, de amint egyetlen egy aprócska lábmozdulatot tett, nos, azt megkeserülte. Magában percenként háromszor megátkozta Dracót, de tudta, hogy mindez csak üres ígéret, mert egyáltalán nem lesz soha képes innen felállni, nemhogy beváltani...

Megkereshette volna a bájitalt, ami jót tett volna, de azt se tudta melyik könyvben kellene keresnie. Már éppen elmerült volna a könyvben, amikor csengettek. Még ennyire reményvesztetten soha nem nyögött fel. Ki a fene lehet ez? Nem várt senkit sem. De az a valaki újra csengetett. Egy perc alatt sikerült felkelni, majd még egy percre volt szükség, hogy eljusson az ajtóig. Oh, hát mégis eljött! Hermione gondolatain átfutottak a varázslatok, amivel legszívesebben megkínozta volna a férfit.

– Szép napot, Granger! – vigyorgott Draco Malfoy az ajtajában. Hanyag eleganciával összekócolt haj, a szokásos ravasz, pimasz mosoly, kutató tekintet, és megint csak jól nézett ki... Fekete könyékig feltűrt ing volt rajta, indigókék farmer, és valamilyen méregdrága sárkánybőrcipő. Ellenben ő, Hermione, szörnyen nézett ki a rövidnadrágban, Draco pólójában és a fején lévő madárfészekkel. A varázsló végigmérte: – Új divat? Látom a pólóm még midig jól áll. Csini a rövidgatyád! De jégtömlő mindent visz.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte csípőre tett kézzel, de megbánta a hirtelen mozdulatot. A karjai is sztrájkba léptek. – Csak nem azért jöttél, hogy elégtételt vehessek rajtam?

– Zsémbes vagy – állapította meg a nyilvánvaló tényt, majd zsebre tett kézzel dőlt neki az ajtófélfának, így már szemmagasságban voltak. A barna szemek lángoltak, csillogtak, az ajka pedig... Draco legszívesebben megcsókolta volna. – Ennyire azért nem lehetett rossz a tegnap.

Hermionénak mély levegőt kellett vennie, hogy ne mondja ki azonnal, amit gondol. Egy heves vita igazán nem hiányzott a mai napjából.

– Izomlázam van, miattad – közölte vádlón. A varázsló csak felnevetett.

– Miattam? Pedig semmi olyasmit nem tettem.

– Ebbe most nem mennék bele. Nem igazán örültem neki, amikor ma felébredtem.

– Mondtam, hogy nyújtanod kellene – sóhajtott fel a férfi, és felciccentett. Soha nem fogadott szót neki, miért nem lepődött meg ezen... Pedig jót akart neki. – Most is megpróbálhatod, de eszméletlenül fog fájni.

– Hát hogyne szívesen okozok magamnak fájdalmat – morogta a lány, majd igyekezett nem mozogni.

– Nem kell ennyire mellre szívni. Minél gyakrabban fogsz edzeni, annál jobban fogod bírni.

– Edzeni... a kviddics válogatottba azért nem akarok bekerülni – zsémbelt továbbra is.

– Ahhoz rengeteg edzés kéne.

– Miért jöttél?

– Nem jöhetek csak úgy? Különben is kíváncsi voltam, hogy érzed magad. Mondhatni baráti látogatás, teljesen önzetlen, ártatlan, mindenféle hátsószándék nélkül. Hogy vagy, virágszirom?

– Mint akit agyonvertek, meghúzták minden egyes izmát, aztán megint agyonverték – sóhajtott fel elcsigázottan. Aztán lebiggyesztette az ajkát. – Olyan szemét vagy!