Seprű [Dramione fanfiction, befejezett]

10. lecke

A Malfoy kúria most is olyan makulátlan volt, és kínosan tökéletes, ahogy mindig is. A vasárnapi napsütésben a vakítóan fehér falaktól Dracónak hunyorognia kellett. Megint valamilyen káprázat, morogta magában. Anyjának mániája volt ragyogóbbnak feltüntetni otthonukat, mint amilyen egyébként volt. Ráérősen haladt a parkot ketté szelő ösvényen. Semmi kedve nem volt ehhez az ebédhez, se a fogadáshoz, az esti bálhoz végképp nem, sőt meglehetősen terhesnek érezte ezt az eseményt.

Narcissa megint összecsődített mindenkit, és neki az illedelmes fiút kellett játszani. Untatta, rémesen untatta, de meg kellett tennie a családi béke érdekében. Fekete ing és sötét szürke szövetnadrág volt rajta, elegáns, mégsem túlságosan formális, az elmaradhatatlan sárkánybőrcipőt ezúttal kínosan fényesre sikálta egy kis varázslattal. Meleg volt, fel kellett tűrnie az ingujját, noha ezt nem illett, viszont legalább ezzel is bosszantotta kissé a szüleit és a társaságot. Már javában tartotta a kerti parti, amikor ő megérkezett. Igyekezett minél hamarabb eljutni a szüleihez, mielőtt meg kellett tennie a kötelező tiszteletköröket.

Ütemes léptekkel indult el felfelé a lépcsőn, majd ki a teraszra. Szerencséjére, legelőször az apjával találkozott.

– Elkéstél – köszöntötte Lucius a fiát a szokásos korholással. Miért is nem lepődött meg ezen? Egyébként is rémes volt, amikor egy szüleivel sorfalat állva, bárgyú mosollyal köszöntenie kellett a vendégeket, akik még szállást is kaptak náluk a hajnalig tartó mulatozás és a szokások miatt.

– Bocsánat, volt egy kis dolgom még, ami nem tűrt halasztást – szabadkozott Draco, de nem különösebben érdekelte, hogy apja már megint fintorogva néz rá. Igazából Lucius megértette Dracót, noha nem értett vele egyet. Mindketten tudták, hogy egyikük sincs oda ezért a parádéért. Egyiküket úgy nevelték, hogy ezt ne mutassa ki, másikuk pedig rémesen lázadt minden ilyenért.

Narcissa azonban ragaszkodott ezekhez a találkozókhoz. Most is valamilyen elképesztő tengerkék színű talárban ragyogott a vendégek gyűrűjében. Olyan volt, mint egy éteri jelenés, s úgy vonzotta a vendégeket maga köré, mintha egy lámpa lenne, amit körüldongnak a fénytündérek. Ha volt valami, amit Malfoyéktól irigyeltek az a stílus, elegancia és a finomság volt.

– Megint?

– Mindig.

– Talán a munka? – fintorodott el az apja.

– Igen, apa. A munkám miatt késtem.

– Anyádnak ne mondd meg, mert így is tajtékzik a dühtől. Valami menü probléma, összecseréltek két előételt – forgatta meg a szemét az apja. – Fáradtnak látszol. Túlhajtod magad, megint.

– Egyedül viszem az üzletet.

– Gondok vannak?

– Hova gondolsz? Jól megy minden. Talán meglep?

– Miért lepne meg? – horkant fel Lucius, majd belekortyolt az italába. – Az én üzleti érzékemet örökölted és anyád arroganciáját. És különben is, egy Malfoy mindenben sikeres. Még akkor is, ha ilyen szakmát választott, mint te.

– Ezt vehetem bóknak?

– Mondjuk – vonta meg a vállát, aztán belekortyolt az italába. – Büszkévé tennél, ha nem a muglikat majmolva üzemeltetnél repülés centrumot, és inkább a Minisztériumnál dolgoznál.

– Ezredrangú téma. Nem kellek a Minisztériumnak, és így sokkalta inkább a magam ura vagyok – jelentette ki Draco.

– Áltatod magad.

– Ha látnád a profitomat, akkor nem ezt mondanád.

– Szégyent hozol a Malfoy névre.

– Változtassak nevet? – sütött el viccet Draco.