𝐨𝐧𝐥𝐲 𝐲𝐨𝐮

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲- 𝐨𝐧𝐞

𝐍𝐈𝐂𝐊

Ash egy pillanatra meglepődik, de aztán visszacsókol. Ez nem olyan, mint múltkor a parton. Ez most nem a kameráknak szól, nem a sajtónak, ez nem színjáték. Ez csak a miénk. Ez igazi.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, és közelebb húzom őt magamhoz.
Annyi ideje vágyom már erre. Ashre, a csókjára, arra, hogy a karomban tartsam. Annyira régóta tetszik, hogy már nem is emlékszem, pontosan mikor kezdődött. De eddig a pillanatig azt hittem, hogy csak barátként tekint rám. Elfogadtam, mert már annak is örültem, hogy a barátja lehetek. Féltem, ha többet akarok, esetleg elveszítem. Én pedig nem akarom elveszíteni őt.

Megmondtam neki. Elárultam neki az egyetlen titkomat, amit nem tudott. Elárultam neki, mit érzek iránta, mert egyszerűen nem bírtam tovább magamban tartani. Azt hittem, el tudom fojtani az érzéseimet, de most, hogy el kell játszanunk, hogy együtt vagyunk... hirtelen már nem akarom elrejteni, mit érzek.

Olyan valóságosnak tűnik minden, mikor megfogja a kezemet, mikor megcsókolom, mikor velem van. Most másképp van velem, nem barátként, vagy legjobb barátnőként. Máshogy nevet, máshogy néz, máshogy viselkedik. Vagy talán csak én nézem őt más szemmel. Talán csak én vágyom többre. Bárcsak tudnám, mit érez irántam.

A nyelvem átcsúszik a szájába, ő pedig a nyakam köré kulcsolja a karját. Beletúrok selymes, barna hajába, és elmélyítem a csókot. Ujjait végighúzza a tarkómon, én pedig végigsimítok az alsó ajkán a nyelvemmel.

Ash teste megrázkódik, én pedig még szorosabban ölelem. Nem akarom elengedni, soha többé. Így még szorosabban magamhoz húzom.

Egészen addig, míg meg nem érzek valami sósat az ajkaink között. Könnyek? Ash sír?

- Shh - engedem el, ő pedig hátrálva a kanapéra huppan.

Könnyei végigfolynak gyönyörű arcán, fekete nyomot hagyva maguk után. Elfordul, gyorsan letörli őket a kézfejével, és halkan szipog egyet.

- Mi történt?- suttogom.

- Én... sajnálom, hogy... - kezdi, de nem hagyom, hogy befejezze.

- Nincs semmi baj, Ash - vágok a szavába. - Megértem, gyors voltam, letámadtalak. Kérlek, ne haragudj, és ne sírj. Minden rendben, nincs semmi baj - suttogom, bár belülről marcangol a bűntudat.

Máris megbánom az előbbi döntésemet, mert bár életem leggyönyörűbb néhány perce volt, nem akarom megbántani őt, vagy fájdalmat okozni neki. Ha azt szeretné, lehetünk csak barátok, hiszen ez eddig is működött. Akkor ezután is fog, ugye?

- De igen, van baj - elsírja magát. - Én... Jason is...

- Mit tett? Mit tett veled? - kérdezem, és érzem, hogy ökölbe szorul a kezem. Ha az a féreg bántotta őt...

- Szakított velem - motyogja, mire megáll bennem az ütő.

- Ő szakított veled?

- Igen, mert... mert... mert nem akartam lefeküdni vele - böki ki.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rohanjak ki, menjek el Jason házához, verjem péppé, hogy utána felhívjak egy virágboltot, és koszorút küldessek a sírjára. Csak az tart vissza, hogy ez a barom még ennyi figyelmet sem érdemel. És nem akarom itt hagyni Asht. Igyekszem visszafojtani a haragomat, de érzem, hogy már nem sok hiányzik hozzá, hogy kitörjön belőlem.

- Miért nem mondtad el? - kérdezem halkan, mire megrázza a fejét.

- Annyira szégyelltem - suttogja. - De ennek ellenére azt érzem, jól döntöttem. Egyszerűen nem álltam készen, nem éreztem, hogy vele akarom megtenni.

- De hát teljesen természetes, ha még nem állsz készen rá, hogy vele legyél. Akkor mégis mi baja volt?

- Nem tudom, azt mondta, hogy két év után már mindenki lefekszik a barátjával, hiszen az milyen hosszú idő. Én mondtam, hogy nem akarom, erre alaposan megmondta a véleményét, majd kidobott, és azóta nem hallottam felőle - szipog halkan.

Közelebb lépek, így a mellkasomnak dönti a homlokát, én pedig a haját simogatva nyugtatom.

- Legszívesebben megverném, mert így bánt veled - suttogom, de meghallja, mert felemeli a fejét, és mélyen a szemembe néz.

- Ne tedd - rázza meg a fejét. - Hidd el, ő azt győzelemként élné meg, nem vereségként. Emellett nem ér annyit, szóval inkább hagyd. És nem is értené, mit akarsz tőle. Jason nem tudott rólad, míg jártunk, nem mondtam el neki - teszi hozzá.

- Oké. Megkímélem az életét - bólintok végül, mire halványan elmosolyodik.

- Örülök.

- Még valami, Ash. Az egyetlen, akinek szégyellnie kell magát, az Jason. Hogy lehet ekkora... barom - mondom végül, mert tudom, hogy Ash utálja, ha káromkodom. - Sose bánd, hogy nem tetted meg. Az ilyen meg sem érdemel téged. Ő veszített a legtöbbet azzal, hogy ekkora szemét. Elveszített téged, és ennél nagyobb veszteség nem létezik - súgom.

- Köszönöm - motyogja Ash, de nem néz rám, inkább az ölébe ejtett kezét nézi.

- Mit? - kérdezem halkan.

- Azt, hogy velem vagy. Hogy... hogy itt lehetek veled. Hogy támogatsz, és vigasztalsz, és...

- Ez természetes - felelem azonnal, mivel így is van.

Ash nem válaszol, ezért leülök mellé, és magamhoz ölelem. Belefúrja az arcát a mellkasomba, én pedig a hátát simogatom. Apró köröket rajzlok rá, ujjaim néha a hajába akadnak.

Egyenletesen lélegzik, lehelete csiklandozza a nyakamat, de nem teszem szóvá, csak még közelebb húzom őt magamhoz. A karomba fészkeli magát, én pedig gyengéden magamhoz szorítom.

Hosszú óráknak tűnő percek teltek el, mire kibontakozik az ölelésből. Ahogy ott ül mellettem, könnyes arccal, és csillogó szemekkel, hirtelen úgy érzem, muszáj megmondanom neki, mennyire szép.

- Olyan gyönyörű vagy, Ash - súgom halkan, mire elakad a lélegzete.

Azonnal elpirul, amitől csak még aranyosabb. A haja az arcába hullik, ezért óvatosan kinyújtom a kezem, és a füle mögé simítok egy selymes hajtincset. Kissé elnyílt ajkakkal néz rám, és legszívesebben újra megcsókolnám, de nem akarok erőszakos lenni.

A tekintetünk összekapcsolódik, és csak nézzük egymást, azonban nem sokáig állja a pillantásomat. Elkapja a fejét és megtörli a szemét. Végül feláll, és felkapja maga mellől a hátizsákját.

- Lassan mennem kéne - suttogja, mire én is felkelek a kanapéról.

- Hazaviszlek - mondom, mire megrázza a fejét. - Nem hagyom, hogy ilyen állapotban hazabuszozz, és Tom ma szabadnapos. Kérlek, engedd meg, hogy elvigyelek.

Ash egy pillanatig habozik, aztán bólint, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A kocsiút csendben telik, mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Ash az ablaknak dönti a fejét, és a várost figyeli. Kissé idegesen dobolok ujjaimmal a kormányon, és mikor leparkolok Ashék háza előtt, nem bírom ki, és felé fordulva megkérdezem, amin egész úton rágódtam.

- Ash - suttogom, mire rám pillant. - Izé, te... haragszol rám? Amiért... tudod... amiért megcsókoltalak?

- Nem haragszom - mondja némi gondolkodás után, mire kissé megnyugszom.

- Oké - bólintok. - Csak mert nem akartalak letámadni, és ha úgy érzed...

- Nem érzem úgy - szakít félbe, és sóhajtva megrázza a fejét. - Nem érzem úgy - suttogja még egyszer, majd kinyitja az ajtót, egy halvány mosollyal elköszön, és kiszáll a kocsiból.

Megvárom, míg eltűnik a házban, majd a kormányra csapok a kezemmel. Félek, hogy azzal, hogy bevallottam az érzéseimet, elveszítettem Asht. Félek, hogy ezután kínos lesz együtt lennünk, hiszen tudja, hogy nem csak barátként tekintek rá. Azt viszont erősen kétlem, hogy velem akarna lenni, hiszen látta, milyen zűrös az életem, akkor miért kérne belőle?

Sóhajtva beletúrok a hajamba, és miközben hazafelé tartok, nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán örökre elvesztettem Asht.