𝐬𝐢𝐱𝐭𝐞𝐞𝐧

3.9K 187 33
                                    

𝐀𝐒𝐇𝐋𝐄𝐘

3𝐫𝐝 𝐣𝐮𝐥𝐲

- Oké, ez rémes volt - húzza el a száját Nick, és elszakítva pillantását a mozivászonról felém fordul, amikor véget ér a film, és újra felkapcsolják a lámpákat.

- Nem is, nekem tetszett - összefonom a karom a mellkasom előtt, és úgy teszek, mintha megsértődnék.

- Csak azért, mert szerinted jól nézett ki az a pasi - forgatja meg a szemét.

- Nem is mondtam, hogy jól nézett ki- pillantok Nickre.

- Biztos ezt gondoltad- megereszt egy féloldalas mosolyt, és még egy kacsintást is kapok, annak ellenére, hogy nem is kértem.

- Nem, szerintem inkább te gondoltad így- elnevetem magam, mire Nick csak bosszúsan összeráncolja a szemöldökét, és felkapva a papírpoharat kiissza a maradék kóláját.

- Lényeg a lényeg, én jobban nézek ki- vágja rá, mire csak hitetlenül megrázom a fejem.

- Akkor is jó film volt!- fordulok Nick felé, mikor elhagyjuk a mozit, mivel azóta is képtelen vagyok meggyőzni őt az igazamról. A próbálkozásomra csak nevetve megrázza a fejét.

- Borzalmas volt, de örülök, hogy neked tetszett- húz magához, mire megforgatom a szemem. Elindulunk az utcán, de alig teszünk meg pár lépést, körülvesz minket az ismerős kattogás.

Mikor körülnézek, több tucat fotós áll körülöttünk, kamerákkal, folyamatosan fotózva minket. Nem tudunk továbbmenni, mivel elállják az utat, és kérdések millióit zúdítják ránk. Elvakít a vaku, a fülem már zúg a hangoktól, de mellettem Nick még rosszabbul van. Érzem, ahogy az ujjai erősebben szorítják a kezemet, az arca falfehér. Ajka cserepes, a légzése egyenetlenné válik.

Ebben a pillanatban ér oda Tom, és azonnal megérti a helyzetet. Nagy nehezen elzavarja a piócaként ránk telepedő lesifotósokat, és hosszú óráknak tűnő percek után végre újra kapok levegőt. A testőr Nick felé fordulva átveti egyik karját a vállán, és lassan elindulnak. Mellettük sietek, ahogy visszamegyünk a moziba, ahol Tom intézkedik, így bekísérnek minket egy üres terembe. Nick az egyik fotelbe rogy, én pedig kétségbeesetten nézek fel Tomra, mivel fogalmam sincs, mit kellene tennem.

- Hozok vizet és gyógyszert a kocsiból, addig maradj vele- rendelkezik, majd eltűnik a dupla szárnyú ajtó mögött.

- Nick- pillantok rá rémülten, mikor észreveszem, hogy kapkodni kezdi a levegőt. Egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül zihálni kezd, én pedig azonnal mellé térdelek, hogy egy szintben legyünk.

- Nick, figyelj rám. Pánikrohamod van, oké? Meg kell nyugodnod.
Ő csak kétségbeesetten megrázza a fejét, a keze ökölbe szorul, karján megfeszülnek az izmok.

- Shh- suttogom, és az álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, de ő kerüli a pillantásomat.- Itt vagyok, Nick, nézz rám, kérlek- könyörgök.

Végre felnéz, a szeme könnyes, haja izzadtan hullik a homlokába. A teste remeg, én pedig visszanyelem a kitörni készülő könnyeimet, és próbálok minden erőmmel Nickre figyelni.

- Csináljuk együtt, rendben? Lassan szívd be a levegőt, tartsd bent, majd ugyanolyan lassan fújd ki- Nick némi vonakodás után csinálja, amit mondok, és miután elismételtük néhányszor a gyakorlatot, kezd megnyugodni. A zihálás abbamarad, homloka már nem csillog a verejtéktől.

Magamhoz húzom, ő pedig a nyakamba temeti az arcát. Izzadt tincseit simogatom, és érzem, hogy Nick könnyei végigfolynak a vállamon. A remegés még nem szűnt meg, de izmai elernyednek, ő pedig körém fonja a karját, és magához szorít, vigyázva, hogy ne nyomjon össze. A válla felett észreveszem Tomot, aki bólintva nyugtázza, hogy most már minden rendben. Leteszi az asztalra az üveg vizet és a kis doboz gyógyszert, de nem állok fel, nem engedem el Nicket.

Nem tudom, meddig ölelem így, míg teljesen véget ér a roham. Halkan szuszog, a feje a vállamon, és a kezeink összefonódva pihennek az ölemben. Magam elé bámulva várom, hogy Nick megszólaljon, addig nem akarom megzavarni. Mikor felemeli a fejét, azonnal felé fordulok, hogy a szemébe nézhessek.

- Jobban vagy?- suttogom, mire néhány másodperc után bólint.- Nick, mióta... mióta vannak pánikrohamaid?- kérdezem halkan, mire lesüti a szemét.

- A turnén kezdődtek- motyogja, én pedig az ajkamba harapok, hogy ne sírjam el magam.- Eleinte csak enyhébbek voltak, és általában gyógyszer nélkül is véget értek, de ahogy telt az idő, egyre rosszabbak lettek. Az utolsó néhány hétben szinte már állandóan gyógyszert vettem be, mert féltem, hogy bármikor jöhet egy roham- a szívem összeszorul, mikot rádöbbenek, mennyivel nagyobb a baj, mint azt elsőre hittem. Azt reméltem, ez csak egyszeri alkalom, vagy csak ritkán fordul elő, de tévedtem.

- Miért nem mondtad el?- nézek a szemébe, mire sóhajtva megrázza a fejét.

- Nem akartam gyengének látszani. Mindig mindenki csak erősnek lát, magabiztosnak, és nem olyannak, aki bármelyik pillanatban rohamot kaphat. Nem akarok ilyen lenni, érted? Nem akarok gyenge lenni, nem akarok egy betegség rabja lenni, nem akarom, hogy másképp nézzenek rám. Nem akarom ezt az egészet- a hangja remeg, én pedig nem bírom tovább. A könnyeim kicsordulnak, és végigfolynak az arcomon. Nick felém fordul, és letörli az ujjával. Elhúzódom, ő pedig csalódottan néz rám.

- Nem akarok veszekedni veled, mert éppen most estél át egy pánikrohamon, de annyit el kell mondanom, hogy csalódtam. A barátod vagyok, Nick. A családodon kívül senki nem ismer nálam jobban. Ha valakinek, nekem elmondhattad volna, hidd el, megértelek, és nem ítéllek el. Nem nézek rád másként, ugyanolyan embernek tekintelek ezután is, mint eddig. Nem kell tökéletesnek lenned, senki sem az, Nick. Ne érezd rosszul magad miatta, hiszen nem szégyen, ha néha sebezhető vagy. Ettől vagy ember. De azt is tudnod kell, hogy bár te annak érzed, ez valójában nem gyengeség, attól vagy erős, hogy képes vagy legyőzni- suttogom, mire lehajtja a fejét. Ujjaimmal kifésülöm tincseit a homlokából, mire belesimul a kezembe.

- Sajnálom, Ash- motyogja, és újra hozzám bújik. A lehelete csiklandozza a nyakam, ahogy átölel, mintha soha nem akarna elengedni.

- Mindegy- rázom meg a fejem óvatosan, de csak sóhajt.

- Nem, igazad van. El kellett volna mondanom. Csak féltem. Nem bírnám elviselni, ha te is másképp viselkednél velem, pont azért, mert annyira jól ismersz.

- Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szeresselek- súgom, mire elenged, és a szemembe néz. Mikor tekintetünk összekapcsolódik, a szemébe visszatér az ismerős csillogás.

- Szóval szeretsz?- húzza fel a szemöldökét, mire csak egy szemforgatást kap válaszul.

- Látom, már semmi bajod- rázom meg a fejem mosolyogva.

Felállok, és az asztalról elveszem a vizet. Nicknek nyújtom, ő pedig egy bólintással megköszöni, és apró kortyokban megissza majdnem az egészet. Maga mellé teszi az üveget, és ujjait végighúzza izzadt tincsein. Mikor már kibontanám a gyógyszeres dobozt, csak halkan nemet motyog, mire inkább bedobom a táskámba. Ha nem akarja, nem erőltetem, hogy gyógyszert vegyen be, az állandó szedés egyébként sem egészséges. Visszaülök mellé, mire ismét összekulcsolja az ujjainkat, és magához húzva szorosan átölel.

- Köszönöm- suttogja a hajamba, mire csak megszorítom a kezét.

- Ez természetes- motyogom.
Megkönnyebbülten felsóhajt, és puszit nyom a halántékomra.

Néhány percig még csendben üldögélünk az üres teremben, mielőtt Tom ismét visszatér, és közli, hogy elmentek a fotósok. Nick kezét fogva indulok el, ő pedig követ, és ujjai egy pillanatra sem engedik el az enyéimet.

.°•.☆.°•.★.•°.☆.•°.

𝐨𝐧𝐥𝐲 𝐲𝐨𝐮Where stories live. Discover now