Lords of Crime

I. fejezet

A város utcái tömve voltak, a zajos, színes zsibvásárban kocsi, lovas nem férhetett el, az emberek vadul tülekedtek kosaraikkal és táskáikkal. Az egyetemről hazafelé igyekvő William James Moriarty igyekezett minél kevesebb embert meglökni, ahogy a sétapálcáját és aktatáskáját magához ölelve sétált.

Nem is tudta, merre nézzen – a fából ácsolt bódék előtt emberek tolongtak, árusok kiabáltak, utcazenészek énekeltek és hegedültek, a levegő vibrált a különböző hangoktól. Bódító illatok terjengtek a levegőben; egy jósnő standjából tömény füstölőszag áradt, nem sokkal utána egy pulton színes tavaszi virágok bólogattak, a következő utcában pedig már ínycsiklandó illatú mézes süteményt árultak.

Mielőtt örökre elveszhetett volna Durhamben, megállt egy szellősebb sarkon, hogy szemügyre vegye a környezetét, de nem tudta beazonosítani tartózkodási helyét, szüksége volt a bátyja által rajzolt térképére. Ebben a tömegben úgy elkeveredett az eredeti úti céljától, hogy attól tartott, vacsorára sem ér haza, nemhogy az ötórai teára.

A zsebében kotorászott a térkép után és majdnem elejtette a holmiját, amikor egy kaján hang szólt hozzá:

– Nahát, professzor, ennyi idő után sem igazodik ki a városon?

William megfordult, jobbra tőle egy sikátor húzódott – áruraktárnak tűnt, legalábbis telepakolták mindenféle ládával és hordóval, amiken suhanc fiúk foglaltak helyet. A földön elnyűtt pokrócon fafaragások sorakoztak, mögöttük szintén fiúk ültek, összesen hatan voltak a csapatban.

– Nagy itt a kavalkád – válaszolt William halvány mosollyal a kérdezőnek, aki egy hordón ült, vigyorogva nézett őrá. A vonásai enyhén lányosak voltak, valaha fehérszínű inge fekete volt a piszoktól, nadrágjára sár száradt, a májusi napfénytől széleskarimájú sapkával védte arcát. William megítélése szerint munkásfiú lehetett, talán talicskákat tologatott fel-alá egész nap, esetleg a földeken dolgozott.

Szemügyre vette társait is, mind hasonló ruhában feszítettek, mint a pimasz fiatal, gyűrött, sáros, piszkos ingben és nadrágban. Talán új öltözékre gyűjtöttek – a fafaragások mellett kis dobozban pénzérmek gyülekeztek.

A nagyszájú fiú leugrott a hordójáról, kezeit a háta mögé dugta, úgy járta körbe Williamet.

– Ron vagyok. Szívesen kivezetem innen – ajánlotta, szája még mindig fülig ért.

– Aminek meglesz az ára – szólt közbe egy másik suhanc. William már értette a helyzetet: ezek a fiatalok tudják, ki ő, és pénzt szeretnének tőle kunyerálni.

– Ha nem káros dologra költik az összeszedett pénzt, vennék pár faragást – ajánlotta, és rájuk mosolygott. Alig pár évvel voltak nála fiatalabbak, mégis sokkal idősebbnek érezte magát, ahogy a fiúk értetlenül nézte össze.

– Alkoholra, cigarettára, drogra gondol – sorolta Ron félig visszafordulva.

– Ugye lányokra nem? – kérdezte aggodalmasan az egyikük. Ron horkantott és válasz nélkül hagyta a barátját. William közben közelebb lépett, hogy megnézze a kirakatnak csak túlzással nevezhető szőnyeget. Fabábuk, konyhai felszerelések, díszek álltak kipakolva, árcímke nélkül.

– Egy szép tolltartót, amiben elférnek a professzor tollai? – nyújtott William felé egy fadobozt az egyik fiú. A fedelét virágfaragások és holdmotívumok díszítették, néhol színes festékkel emeltek egy-egy részletet. William rábólintott, és a mellényzsebébe dugott tárcáért nyúlt.

– Igazán szép munka – dicsérte meg, mire a fiú büszkén kihúzta magát.

– Ne adja Steve alá a lovat, így is túl büszke magára – jegyezte meg Ron. Steve felhúzta az orrát, mire Ron elnevette magát. – Csak ugratlak, mind tudjuk, hogy zseni vagy!