Lords of Crime

IX. fejezet

A szombat délelőtt kellemesen telt. Teáztak, Albert és Moran szokás szerint csipkelődtek, William olvasott, Louis pedig segített Frednek a növényeket gondozni.

Ebédig minden rendben is ment, utána jöttek a Louis számára kissé hajmeresztő ötletek.

– Albert, van kedved megnézni a helyi árvaházat? – vetette fel William, amikor félretette a könyvét. Louis majdnem elejtette a poharat, amit épp törölgetett.

– Azt az árvaházat, aminek havonta külditek az adományokat? – kérdezett vissza Albert. Egy újságot lapozgatott.

– Igen – mosolygott William. – Louis, neked mi a véleményed? Az ötórai teát ott ihatnánk meg.

– Ó, persze. Remek ötlet, William – mondta Louis. A tegnap esti beszélgetésük után nem gondolta volna, hogy a bátyja mégis ragaszkodik a látogatáshoz.

– Albert? – fordult bátyjukhoz William.

– Szívesen megnézem – mosolyodott el Albert. Louis sóhajtott. Nem szólt Elizabeth kisasszonynak, hogy ma menne, de tehetett volna most bármit is...?

Moran elkocsikáztatta őket az árvaházig, miután leszálltak, William még az ezredessel maradt egy-két percig, halkan magyarázott neki valamit.

Addig Albert szemügyre vette a kerítés mentén ültetett virágokat, a füvön játszó gyermekeket, a régi épületet.

– Szép hely – mondta. – Szebb, mint ahonnan ti jöttetek.

– Ezt nem vitatom.

Albert becsengetett. Louis kényelmetlenül feszengett elegáns öltönyében, zavarta, hogy nem hozta magával a könyveket és táblácskát, amik mindig használt eszközei voltak, amikor tanította a kicsiket.

– Máris megyek! – csendült fel Elizabeth dallamos hangja. Louis Williamre sandított, de az némán nézelődött, nem pillantott rá. A színes ruhás kisasszony előbukkant az épület sarkánál, csípőjéhez egy nagy dézsa mosott ruhát vitt.

– Cindy, Emil, teregessetek ki – szólt rá két nagyobbacska gyerekre, akik nyafogva bár, de engedelmeskedtek. Elizabeth egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta, kik állnak a kapu túloldalán, aztán megigazgatta göndör fürtjeit, lesimította élénkszínű ruháját és széles mosollyal az arcán integetett a Moriarty fivéreknek.

– Üdvözlöm Önöket, uraim! – köszönt, és kitárta a kaput. – Elnézést, hogy megvárakoztattam Önöket, az udvar másik végén voltam, és azzal a hatalmas dézsával igazán nehéz futni, de... mindegy is. Miben segíthetek?

Kipirult az arca beszéd közben, és úgy kapkodta csodálkozó tekintetét William és Albert között, mintha angyalokat látott volna. Louist fájdalmasan érintette, hogy a kisasszony egyáltalán nem nézett rá.

– Üdvözlöm, kisasszony – szólalt meg William mosolyogva. – Arra gondoltunk, szívesen körül néznénk. Elvégre szerettük volna boldoggá tenni az árvákat, és most meg szeretnénk bizonyosodni afelől, miként érzik magukat.

– Ó, csodásan! Imádják magukat. Kérdezzék csak meg tőlük, ha esetleg nem hinnék! Ó, jaj, és persze, fáradjanak beljebb. Elnézést, kicsit kusza a napom, vagyis annyira nem, de maguk összekuszálták, nem számítottam Önökre... úgy értem, jaj, természetesen nem úgy értem! – Elizabeth szinte rezgett a túl sok energiájától, Louis attól tartott, szétesik. Nem tehetett róla, mosolyra húzódott a szája a lány izgatott hadoválást hallva. – Inkább jöjjenek be. Mindjárt készítek teát.

A három fivér követte. Louis látta, hogy néhány kisebb gyerek közelebb merészkedik hozzájuk, míg jópáran az ablakokból, a fák tetejéről figyelték őket.