Lords of Crime

V. fejezet

– Köszönj az úrnak, kisasszony! – nógatott a mostohaapám, de a hangja csak nehezen tudott kivonni a professzor látványa okozta sokkból.

Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, a sírás vagy a nevetés lenne-e az érzéseimet leginkább kifejező reakció.

Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és...

Ne aggódj, nem fogsz csalódni...

A helyzet pozitívuma: nem egy százéves álmos aggastyán simogatta a könyveimet görbe, ráncos ujjakkal.

A helyzet negatívuma: William James Moriarty nézett rám szőke pillák alól vérszínű szemeivel.

Miközben udvarias mosolyt varázsoltam arcomra és pukedliztem, felmértem a lehetőségeket.

Egy: Moriarty ráismer a nemesi ruhába bújt, virágdíszes kisasszonyban a koszos utcafiúra, Ronra, mérges lesz, amiért becsapták, s ezt a gróf jelenlétében a tudtomra adja, aminek a következménye semmi jó.

Kettő: Moriarty felismeri a nevetséges öltözékben feszítő hölgyben a piszkos suhancot, mérges lesz, de nem szól a mostohaapám előtt, megvárja, amíg kettesben maradunk, és akkor szid meg.

Három: Moriartynak feltűnik a hasonlóság a neveletlen, de okos nemeslány és a szegény, de okos falusi fiú között, ellenben nem szól egy szót sem, kíváncsian várja, hogy én leplezzem le magam.

Négy: Moriarty nem észleli a két személy közti hasonlóságot, és én fölöslegesen buktatnám le magam, ha ijedten beismerném a bűnömet.

Az utolsónak volt a legkevesebb esélye, én mégis reménykedve szorítottam csuriba mutató- és középsőujjaim a hátam mögött, amíg berogyasztott térddel bókoltam.

– Üdvözlöm, professzor úr! – mondtam engedelmes hangon. Mivel Ronként alapvetően elszoktam mélyíteni a hangom, ezért nem aggódtam különösebben amiatt, hogy ez fog elárulni – ha lebukok, az másért lesz.

Moriarty szája sarka mosolyra görbült.

– Örülök, hogy látom, kisasszony – mondta kedvesen. – Az apja már sokat mesélt önről.

Az „apja" kifejezést hallva igyekeztem nem fintorogni.

– Remélem, csak jókat – jegyeztem meg. A professzor halk, rövid nevetést hallatott, majd a kezemért nyúlt, hogy csókot hintsen rá.

– Ódákat zengtem ám rólad, Cathykém – mondta szinte dúdolva Dublin, és a vállamra ejtette súlyos markát, amíg Moriarty hideg ajkát a bőrömhöz érintette. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rosszallón felmorduljak: Dublin pontosan tudja, mennyire gyűlölöm, amikor Cathynek hív, mert nincs joga így nevezni, anyámon kívül senkinek nem lehet joga hozzá.

– Úgy látom, kegyed nem számított rám – szólalt meg Moriarty, és abból a röpke pillantásból, amit Dublinra vetett, könnyen rájöhettem, hogy a mostohám nem régiben törhetett rá hirtelen kívánságával.

– Nem mondom, kicsit meglepetésként ért a hír, hogy jön – ismertem be. – Sajnálom, ha esetleg...

Dublin nyilván rájött azzal a diónyi méretű agyával, hogy mit akarok mondani, mert gyorsan közbe vágott.

– Gyertek csak az asztalhoz! – Úgy terelgetett minket, mint a bárányokat. A székek előre ki voltak húzva, csöndben helyet foglaltunk a nagyasztal két oldalán, egymással szemközt. Moriarty láthatóan még mindig a könyvtár hatása alatt állt; kíváncsian hordozta végig a pillantását újra meg újra a helyiségen, többször rajtakaptam, hogy a tekintete elidőzik a kandalló párkányára pakolt fényképeken – melyek többnyire rólam és anyámról készültek, miközben feszes, kényelmetlen hölgyi ruhában és napernyővel a kezünkben kellemetlen pózba kényszerítve bámulunk a fényképezőgépbe – és a falon függő festményen – a régi és elég előnytelenül sikerült alkotás Andrew Dublint, a volt feleségét és a fiukat, Firmirt ábrázolta, és személy szerint ez volt a kedvenc portrém a házban, mert mindig jobb kedvre derített, ha ránéztem.