Lords of Crime

III. fejezet

Péntek délután William az irodája kellemes magányában javította a tanulók dolgozatait. Kint napsütéses jó idő volt, így hát az ablakot nyitva hagyta, hadd áradjon be a friss tavaszi levegő. A szél virágillatot és különböző hangokat hozott a kert felől – hallotta a méhek döngicsélését, az udvaron nevetgélő fiatalok hangját, az énekesmadarak vidám csiripelését. Tökéletes nyugalom szállta meg, ahogy a nyárba forduló természet és a matematika harmóniája összefonódott és magába ölelte őt.

Ez a tökéletes nyugalom egészen addig uralta a világát, amíg valaki otromba módon verni nem kezdte az iroda ajtaját.

– Tessék? – kiáltott ki a kopogónak. Még áthúzott egy rosszul megoldott egyenletet, aztán letette a tollát és megtornáztatta ujjait, miközben érdeklődve figyelte az iroda bejáratát.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki és egy alacsony férfi lépett be rajta. William rögtön felismerte: Andrew Dublin gróf volt az, aki megörökölte bátyja uradalmait és rangját. Kinézetre ugyanúgy festett, mint a fivére, csak jóval alacsonyabbra nőtt, de az őszülő pofaszakáll, a kopaszodó fejtető és a pöttömnyi orr mind Baront idézték. Öltönyt és elegáns fekete bőrkabátot viselt; fényesre suvickolt cipőben topogott a küszöbön. A cilinderét fehér kesztyűs kezébe vette, úgy mérte végig a szobát becsmérlő pillantásával.

– Elnézést a zavarásért, Moriarty professzort keresem – szólalt meg rekedtes hangon. William látta rajta, hogy fáradt, napok óta nem aludhatott rendesen.

– Megtalált – tájékoztatta a grófot, és hátradőlt a székében. – Miben segíthetek?

– Andrew Dublin vagyok – mutatkozott be lényegében teljesen fölöslegesen az idősebb férfi. – Mielőtt részvétet nyilvánítana a bátyám miatt, köszönöm, de azt már eleget hallottam.

William oldalra döntötte a fejét, nem válaszolt, várta, hogy a vendége belekezdjen a mondandójába.

– A segítségét szeretném kérni, professzor. Úgy tudom, maga személyes tanácsadóként is dolgozik.

– Jól tudja, uram.

– Megkérdezhetem, miben ad tanácsokat? – Dublin a kezében gyűrögette a fejfedőjét, apró szeme idegesen villant hol az órára, hol Williamre, hol az ablakból nyíló külvilágra.

– Amiben a segítségemet kérik – válaszolt William, megvonva a vállát. Dublin lehajtotta a fejét, összegörnyedt, valahogy úgy eresztett le, mint egy kipukkasztott léggömb.

– Szeretném a segítségét kérni, professzor.

A testtartásából és a hangjából William előre tudta, hogy hazudni fog.

– Igazán?

– Igazán. Hol is kezdjem... – A cilinder az arisztokrata kezében egy elnyűtt kendőre kezdett hasonlítani.

– Talán az elején – tanácsolta William, előrehajolt és összefűzte ujjait az asztalon.

Andrew Dublin nagyot sóhajtott.

– Szükségem lenne a maga zsenialitására.

William megemelte a szemöldökét. A gróf hízeleg neki – nagy kérésről lehet szó.

– Fel szeretném bérelni, mint magántanárt. – Dublin nem nézett William szemébe, lesütötte a tekintetét, az arcán szégyenrózsák gyúltak.

– Van egy szeretett lányom, akinek egészen különleges képességei vannak.

William arra gondolt, hogy micsoda fergeteges véletlen folytán születhetett egy Dublinnek különleges képességű lánya, de ezt inkább nem tette szóvá.

Dublin folytatta.

– Egy zseniális lányom, aki... nagyon közel állt a bácsikájához, Baronhoz. Féléve az anyját is elvesztette, és igen rosszul érzi magát. – Dublin sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen a melléhez kapott. Egy pillanatra William azt hitte, az ő szíve is felmondta a szolgálatot, de végül a férfi éktelen harsogásba kezdett: – Kérem, segítsen rajta! Rajong a számtanért, a csillagokért, a növényekért, egy tudós veszett el benne... csak épp a gyász felemészti, és képtelen tanulni, vagy csinálni bármit is. Kérem, Ön az egyetlen ember, akire rábízhatom a lányomat!

William először csak nagyokat pislogott a zavaros hadoválást hallva.

– Én vagyok az egyetlen?

– Senkinek nincsenek ilyen képességei, mint magának – mondta hevesen bólogatva Dublin. – És az én kicsilányom nagyon szeretne tanulni.

– Miért nem megy egyetemre? – kérdezte William. – Úgy tudom, az igazgató úrral jó barátságban áll.

Dublin idegesen összeszorította az ajkait.

– Így van. De Corbish igazgató úr nem veszi fel a lányom, mert fiatal még, de főként azért, mert nő.

– Értem – bólintott William. A gróf előrébb lépett.

– Pedig Catherine annyi mindent tud, olyan sok mindenre lehetne képes! – erősködött tovább. – Segítsen rajtunk, kérem!

William végigsimított ujjbegyével az egyik papírlapon.

– Tehát azt mondja, a hölgy szeretne tanulni?

– Mindennél jobban!

William lehajtott fővel gondolkozott. Az egyetemistái és Ron mellé egy másik tanítvány...?

– Mikor kellene kezdenem?

– Esetleg ma – mondta vállat vonva a gróf, egy fokkal hidegebb hangszínen.

– Ma? – kérdezett vissza meghökkenten William.

– Ahogy hallja.

– Sajnálom, gróf uram, de ma nem megfelelő. A fivéreimmel töltöm az estét – mondta William határozottan. Andrew vett egy nagy levegőt, és a fejébe nyomta a cilinderét.

– Nos, professzor, hadd emlékeztessem rá, hogy ki az úr a vidéken. Sok kellemetlenséget okozhatok magának, ha nem teszi, amire kérem.

Williamet meglepte a hirtelen hangszínváltozás, de legalább bebizonyosodott az is, hogy Andrew nemcsak külsőre hasonlít Baronra.

– Miért nem kezdhetünk mondjuk kedden? – kötötte az ebet a karóhoz csak azért is. Dublin dühösen ráncolta az orrát.

– Catherine miatt – közölte. – Jó lány, okos lány, de az utóbbi időben sokat van távol.

William érezte, hogy szemöldöke ismét felszáguld a homlokán.

Dublin bizalmasan előrehajolt, és halkan hozzátette:

– Attól tartok, tudja, hogy egy egyetemi diák elcsavarta a gyermek naiv fejecskéjét. És egy péntek délután, egy péntek este... amikor nem kell a fiúnak másnapra tanulni...

William bólintott – jól ismerte a diákjait.

– Értem, uram.

– Akkor átírja a ma esti programját, professzor? – vonta kérdőre Dublin gróf. Visszacsapta a fejére a cilinderét, mintha már lezártnak tekintené a beszélgetést. – A kedvünkért!

William megadón nézett farkasszemet vele. Tudta, hogy nincs más lehetősége, mint beleegyezni, de bosszantotta a lekezelő stílus.

– Legyen – mondta erőltetett mosollyal az arcán.

Közben pedig arra gondolt: a Bűn Urának új prédája kiszemelve.