Lords of Crime

VII. fejezet

Louis futólépésben igyekezett haza. Sokáig maradt Elizabeth árvaházában, az idő csak úgy repült. A lány barátnője, Veronica nem jött, kettesben teázgattak a kertben. Louis ugyan nem beszélt sokat, ezt megtette helyette Elizabeth: mindenféléről fecsegett. A szenvedélyeiről – a zene és a kötögetés, meg a gyerekek –, a családjáról – az egyik kocsmát a férjével vezető nővéréről –, a hamarosan megrendezendő nyárköszöntő utcabálról, amin ő fog énekelni, mindenki előtt, életében először. Amikor Louis megkérte, hogy énekeljen neki valamit, zavartan dadogva visszautasította, és fájó torkára hivatkozva teát főzött.

Louisnak meg kellett állnia a fák között, és a térdére támaszkodva kilihegte magát. Már csak kevés volt hátra a házig, innen látta, hogy magasodik a liget fölé.

Az óráját látva továbbiramodott. Öt óra tíz perc. Nem tudja elkészíteni a bátyjának a megszokott ötórai teát... a bűntudat a szívébe mart és hosszabb, gyorsabb léptekre ösztökélte.

Valamikor fél hat környékén ért haza, és egyből rohant a konyhába. Sietve elkészítette a teát, közben levetkőzött, a kabátját, zakóját és cilinderét egy székre hajtotta. A cipője orra és a nadrágja szára kicsit saras lett – remélte, hogy William nem veszi majd észre. Sóhajtva belátta, hogy a bátyja elől hiába próbál elrejteni bármit, az úgyis sikertelen lesz.

Félve nyitott be a szalonba.

– Louis? – William az egyik fotelban ült, előtte halvány csíkban füst gomolygott, az ujjai közt cigaretta lógott. – Albert bátyánk üzent, hogy késik a vonat, amivel jön. Egy fa dőlt a sínekre a szerdai vihartól.

– Ezt szomorúan hallom.

Louis közelebb lépett, letette az ezüst tálcát a dohányzóasztalra. Arrébb tolt egy könyvet, meglepődve olvasta fel a címet.

– Az Üvöltő Szelek?

– Nagyszerű könyv – mondta William, és újabb adag füstöt fújt a szobába. Bordó köntösét viselte, – Tudod, ki írta?

– Valamelyik Brontë nővér, ha minden igaz...

– Emily – válaszolt William. – Emily Brontë.

Louis nem tudta, erre mit kellene felelnie, így inkább csak némán kiöntötte a bátyja kedvenc csészéjébe a teát.

– Köszönöm, Louis – mosolyodott el William. Elnyomta a cigarettáját, majd fürkésző szemeit az öccsére szegezte. – Későn érkeztél. Valami történt?

Louis lesütötte a szemét. Nem tudta eldönteni, hogy bátyja aggódik, kíváncsiskodik vagy épp megfeddi.

– Elszaladt az idő. Csak az árvaházban voltam.

– Mostanában sok időt töltesz ott – jegyezte meg William. Louis bólintott. – Hogy hívják?

A fiatalabb testvér felkapta a fejét. A gyerekekről beszél, vagy... Louis megadón sóhajtott.

– Elizabeth. Elizabeth Abbington.

William oldalra biccentette a fejét, és megkavarta még gőzölgő teáját.

– Az a göndörhajú hölgy, aki mindig színes ruhákat és kötött kendőt hord?

– Ismered, bátyám? – lepődött meg Louis.

– Csak futólag – mondta vállat vonva William. – A gyümölcsösnél szoktam látni. Kedves lány, mindig vidám.

Louis halvány mosollyal az arcán bólintott.

– Valóban az.

– Egy ilyen világban ritkán találkozni ilyen emberrel – vélte William. Rövid ideig hallgatott, majd hozzátette: – Eddig nem említetted.

Louis elfordította a fejét.

– Nem gondoltam volna helyesnek, hogy az egyéb fontos teendőid mellett ilyen csekélységgel zavarjalak, bátyám.

William rámosolygott.

– Bátran zavarj bármivel, Louis. Elvégre fivérek vagyunk. Egy teendőm sem fontosabb nálad.

Louis elpirult örömében.

– Mikor találkozhatok vele? – érdeklődött William, és nagyot kortyolt a teájából.

– Mármint... Elizabeth kisasszonnyal?

– Persze hogy vele – mondta William. A kiürült csészéjét visszatette a tálcára, és széles mosollyal nézte az öccsét. – Meghívhatnád holnap vacsorára, így Albert bátyánk is találkozhatna leendő sógornőnkkel.

– Na de William! – Louis hitetlenkedve ingatta a fejét. – Ő nem a sógornőtök.

– Még nem, de amint feleségül veszed...

Louis rámeredt a bátyjára, aki elhallgatott.

– Rosszat mondtam? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Talán több romantikus könyvet kellene olvasnod, bátyám. – Louis az Üvöltő szelekre mutatott. – És nem ilyet.

– Ezt úgy értsem, nem veszed feleségül?

Louis hirtelen akart válaszolni, de aztán végül alaposabban átgondolta a feleletét.

– Nem tudom – mondta őszintén. – Elvégre nem ismerem olyan régóta, és nem... nem tudom az ő véleményét... rólam. Továbbá... – Itt lehajtotta a fejét, és nagy levegőt vett. – Továbbá a jövőt illető terveink miatt talán nem lenne túl okos dolog asszonyt venni magam mellé.

Felnézett, és látta, hogy William nagyra nyitja a szemeit, ami azt jelentette, sikerült meglepnie.

– Morannak is voltak asszonyai, és ők nem zavartak meg semmit – mondta a bátyja. Mintha a hangja bizonytalanul csengett volna, de Louis ebben nem lehetett biztos. William soha életében nem volt még bizonytalan.

– Kérlek, ne hasonlítsd össze a két helyzetet – kérte Louis gyengéden. William nagyot sóhajtott.

– Nem akarok a boldogságod útjába állni, Louis – mondta halkan.

– Semmi baj – mosolygott rá Louis. Kicsit erőltetettre sikerült a mosoly, tudta, hogy ezt William is észrevette.

– Valahogy megoldjuk – ígérte William.

Louis ezúttal biztatóan mosolygott rá, de William nem viszonozta, a homlokát ráncolva egy újabb cigaretta után nyúlt.