Lords of Crime

II. fejezet

Hevesen dobogó szívvel néztem Moriarty professzor után, aki az álmaimat hordozta a hátán. Segít nekem! Felkészít! Egyetemre megyek! El innen, jó messzire!

Mielőtt örömujjongásba, ugrándozásba törhettem volna ki, a „fogadott bátyám", Jackie rám talált és elkapott a karomnál fogva.

– Catherine, mi az ördögöt művelsz itt? Gyorsan át kell öltöznöd, Lizzie keresett.

– De hát még egy félórám biztos van, amíg...

Jackie a fejét rázta és a tőlem kapott óráját lóbálta az orrom előtt.

– Nincs annyid, drága kicsikém. Elbeszélted az időt a csinos professzorral? – Jackie vigyorgott és visszaejtette a mellényzsebébe az óráját.

– Tanítani fog – közöltem vele, és kihúztam magam. – Elmegyek innen, Amerikába, felvesznek a Harvardra és én leszek a világ legfiatalabb, leghíresebb és legsikeresebb női tudósa!

– Jól hangzik – bólintott Jackie és megveregette a hátam. – Most menj öltözni, mielőtt lebuktatod magad a város előtt. És siess Lizzie-nél is, ugyanis haza kell még érned időben, hogy lemosdhass a vacsorára.

– Kösz, hogy emlékeztetsz, milyen nyomorúságos életem van – fintorogtam –, amikor most kaptam meg a jövőm kulcsát.

Jackie a szemét forgatta, majd belökdösött a sikátorba, ahol a lányöltözékem tartottam.

Alig két perc múlva tiszta arccal és rózsaszín ruhácskában álltam az álbátyám előtt.

– Tökély – mondta, közben az óráját nézegette, mintha igazán fontos személy lenne.

Az árvaházba Jackie nem jött velem, azt mondta, seprűt kell szereznie, mert Durham új grófja nem vesz neki ahelyett, ami eltört.

Jókedvűen csengettem a kapun, Lizzie barátnőm széles mosollyal engedett be.

– Nézd, mit szereztem a zsibvásáron! – kiáltott köszönés helyett, és a nyakán virító sárga festett selyemkendőt mutogatta. – Nagyon olcsón vettem, el se lehetett menni mellette.

– Gyönyörű – értettem egyet. A kendő illett Lizzie színes, mindig boldog személyiségéhez, kék ruhájához és göndör, sötétszőke hajához is.

– Meddig maradsz? Moriarty úr épp a kicsiket tanítgatja számolni, de azt mondta, nemsokára hazamegy.

– Moriarty úr? – kérdeztem szórakozottan. Tudtam, hogy nem William, csak az öccse van az árvaházban, mégis izgatott remegés futott rajtam végig.

Ha valóban megtanít mindenre, amit egy egyetemen kérhetnek, akkor utána már csak annyi feladatom lesz, hogy a mostohaapámtól lenyúljak egy adag pénzt, és magammal vigyem Jackie-t meg Lizzie-t... bár Lizzie talán maradna. Mindegy, akkor kell átmenni a folyón, ha odaér az ember, szóval...

– Figyelsz te rám? – csettintgetett az orrom előtt Lizzie.

– Nem – vallottam be. – Elnézést, mit mondtál?

Lizzie a fejét ingatta, és intett, hogy kövessem. Az előkertben most nem rohangásztak a gyerekek, csak az idős kertész rendezgette a virágágyásokat. Az árvaház lakói a hátsó udvaron ültek a földön egy kis körben, előttük egy padon Louis James Moriarty foglalt helyet, egy hordozható palatáblára firkált a hozzá tartozó fehér krétával.

– Tündéri, nem? – súgta Lizzie lázas mosollyal az arcán. Egyetértőn bólogattam. Belekaroltam barátnőmbe, és közelebb sétáltunk a gyerekekhez. Louis közben végig magyarázott, mosolygott a kicsikre, akik egytől egyig imádtak.