𝕻𝖘𝖞𝖈𝖍𝖔 𝕿𝖔𝖜𝖓|𝕽𝖎𝖛𝖊𝖗𝖉𝖆𝖑𝖊 𝖕𝖗𝖊𝖋𝖊𝖗𝖊𝖓𝖈𝖊𝖘 & 𝖔𝖓𝖊𝖘𝖍𝖔𝖙

𝕿𝖍𝖊 𝖕𝖗𝖎𝖓𝖈𝖊 𝖔𝖋 𝖙𝖍𝖊 𝕾𝖊𝖗𝖕𝖊𝖓𝖙𝖘|𝕮𝖍𝖆𝖗𝖑𝖊𝖘 𝕾𝖒𝖎𝖙𝖍

Imagine that, he had a happy childhood with FP... 🥺🥺🥺❤️❤️ És nem 9 évvel, hanem mondjuk csak 4-gyel idősebb Bettynél és Jugnál.

T/N = te neved

Kíváncsian kóvályogtam Riverdale-ben, ha már anyáék elengedtek, és nem a dobozokat kell hurcolásznom.

Egy ízben átmentem egy vasúti átjárón ami egy kajálda mögött volt, és egy kissé kopottasabb, láthatóan rosszabb környékre tévedtem. Lehet ésszerűbb lett volna visszamennem a kajáldába, hogy megtudjam, merre jutok haza, mégis tovább mentem, hátha találok egy helyet, ahol segíthetnek.

Végül egy földszintes, kissé koszos épület előtt találtam magam, ami előtt elég sok motort láttam, valamint az ajtó fölött a Fehér Féreg felirat volt olvasható.

Óvatoskodva nyitottam ki az ajtót, ami egy folyosóba nyílt. Végig mentem rajta, és egy bárban találtam magam, ahol az érkezésemre páran felkapták a fejüket, majd meglökdösték a többieket, így mindenki engem bámult.

– Ó... sajnálom, ha megzavartam valamit, csak... eltévedtem – mondtam halkan.

– Északinak itt nincs helyük – mordult rám egy ránézésre elég nagy fickó, aki olyan kínos, a '80-as években is idejét múlt elől rövid, hátul hosszú frizurát viselt.

– Higgadj le, Tall Boy! – állt fel az egyik bárszékről egy szőke hajú, fiatal férfi. Talán amoly vezérféle lehet. – Majd én megoldom. Ne felejtsd el, hogy kettőnk közül melyikünk lesz a főnök, ha apám visszavonul.

Apró mosollyal az arcán odajött hozzám, majd intett a fejével, hogy menjünk ki. Ahogy az utcára léptünk, sajnálkozó mosollyal nézett rám.

– Bocs, hogy így rád förmedt. Ő ilyen. És mivel apám sajnos... a hűvösön van, nekem kell elbírnom mindenkivel.

– Semmi baj. De akkor ez amolyan...

– Motoros banda? Igen – nevetett. – Amúgy Charles vagyok.

– T/N. Szóval esetleg tudnál segíteni, hogy hazataláljak? Most költöztünk ide, és a telefonom véletlen otthon maradt.

– Ha tudod az utca nevét, és a házszámot, szívesen elkísérlek. Laknak errefelé Tall Boynál rosszabb alakok, akik nem igazán tűrnek itt olyasvalakit, aki a város északi részén lakik.

Elmondtam neki a címünket, majd mosolyogva bólintott, és elindultunk egymás mellett sétálva.

– Köszönöm, hogy elkísérsz. Igazán kedves vagy.

– Semmiség. Apám, hiába banda vezér, erre nevelt.

– Ez aranyos. És... szabad tudnom, hogy anyukáddal mi a helyzet? – rúgtam arrébb egy kavicsot, mire Charles kissé gondolkozó arcot vágott. – Ó! Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez ilyen kényes kérdés. Ráadásul nincs is közöm hozzá, hisz' nem is ismerlek.

– Ugyan, semmi gond. Tudod... anyám csak lepasszolt az árvaházban, miután megszülettem. Talán négy éves lehettem, mikor elmondta apámnak, hogy amúgy létezek. Azóta lakok itt, a Sunnyside-ban – mutatott a lakókocsi parkra. – Vagyis most hazaköltöztem, és itthonról csinálom az egyetemet.

– Mit tanulsz?

– Kriminológia. Bár... ha apám mostanában vonul vissza, átvenném tőle a bandát. Most pedig inkább mesélj te.

– Lássuk... Kaliforniából költöztünk ide. A szüleim azt akarták, legyen egy kis változás az életemben. Vagy azt, hogy megfagyjak. – Erre Charles felnevetett.

– Nyugi, meg lehet szokni. Vagyis... az áprilisi havat annyira még nekem se sikerült.

***

Nem a hazautam volt az utolsó alkalom, hogy találkoztam Charlesszal. Összefutottunk a Pop's-ban, vagy épp a suli előtt, ha valami fontos dolog miatt értement az öccséért, Jugheadért.

Délután épp a Pop's-ba tartottam. Szerettem ott lenni, mert olyan kis otthonos kajálda, meg nem drága, és szinte mindig találkozok ismerős arcokkal.

Ez alkalommal Charlest pillantottam meg az egyik boxban ücsörögve. Előbb a pulthoz mentem, és rendeltem magamnak sajtburgert és chilis krumplit, majd hatalmas mosollyal az arcomon siettem oda Charleshoz.

– Szia, Charlie!

– Szia, T/N! – mosolygott rám szélesen. – Kérdezhetek valamit? – tudakolta, miközben leültem vele szemben.

– Persze. Miről van szó?

– Az öcsém mondta, hogy mióta odajársz a suliba, sose lát társaságban. Baj van?

– Nem. Csak... hiába beszélgetek néha Jugheaddel, meg a barátaival, valahogy egyikükhöz se tudnék barátként kötödni.

– És ez jól van így neked? Nem rossz egyedül?

– Nem. De miért is aggódsz te miattam?

Válaszként csak átült mellém, és óvatosan megcsókolt. Annyira meglepett, hogy eleinte nem viszonoztam, csak mikor éreztem hogy elhúzódni készül. Óvatosan átölelte a derekamat, mire elmosolyodtam.

Mikor az ajkaink elváltak, Charles kissé elpirulva nézett rám.

– Ugye nem bánod?

– Nem. De a bandád nem fogja haragudni, ha északival randizol?

– Én vagyok a főnök, szóval ne érdekelje őket – vigyorgott.