Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~7. fejezet~

Alekszandr a lépcsőről egyenesen felém sétált. Tudtam, hogy ma mégsem megyek az uralkodó elé, de ez talán nem is baj.

Az Éjúr megállt előtte, majd a fülemhez hajolva halkan ismertette mit is kell csinálnom.

- Baghra üzeni, hogy most azonnal menjél hozzá – suttogta. – Utána pedig keress fel engem!

Bólintottam, majd Alinához fordultam, hogy egy biztató mosolyt küldjek felé, és utána hátat fordítva a tömegnek, elindultam az ellenkező irányba.

A kerten átvágva, elhaladtam egy tó mellett, majd rátértem az erdőbe vezető ösvényre, ami egyenesen Baghra parányi kőkunyhójába vezetett. Sietve mentem végig az úton, majd felsétáltam a házikó előtti néhány lépcsőn.

A kerek alaprajzú kunyhónak egyetlen egy ablaka sem volt. Bekopogtam az ajtón, vártam pár másodpercet, majd lassan és óvatosan benyitottam Baghra házába. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, még mielőtt az a vénasszony leordítja a fejem.

A kunyhóban ugyanolyan fullasztóan meleg volt, mint mindig. Minden porcikám izzadni kezdett. Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, megláttam a szokásos holmikat a házban. Egy keskeny ágyat, egy teknőt és egy tűzhelyet. A tűz felett szokásosan üst lógott. A kerek szoba közepére két széket állítottak. Mellettük valósággal tomboltak a lángok a hatalmas, csempézett kandallóban.

- Éppen nem késtél el, te lány! – hallottam egy durva, ismerős hangot.

Mosolyogva fordultam a hang irányába. Az egyik árnyék megmozdult, és kilépett közülük Baghra.

- Örülök, hogy újra láthatlak téged, Baghra! – köszöntöttem kedvesen a nőt.

- Csak ülj le, lányom – morogta –, nem szeretem, ha ilyen hízelgős vagy!

Felkuncogtam, de teljesítettem a kérését. Baghra is helyet foglalt a másik széken, majd végig mért.

Baghra a korához képest szép volt. Határozott vonású arcát sima, ránctalan bőr borította. Szálegyenes háttal ült előttem. Olyan karcsú volt, mint egy akrobata. Szénfekete hajába egyetlen ősz tincs sem vegyült. Ugyanakkor az ugrándozó lángok fényében a feje időnként egy hátborzongató koponyára emlékeztetett. Mintha nem is borította volna bőr a kiálló csontokat és a sötétlő bemélyedéseket. Még mindig nem tudtam volna megmondani, milyen színű az ősrégi kopott keftája. Csontsovány kezében, mint mindig, egy lapos fejű sétapálcát szorongatott.

- Miért hívattál, éppen most? – kérdeztem meg tőle.

- Talán baj, hogy idehívattalak? – vigyorgott rám, mire akaratlanul is megforgattam a szemem. Mindig kitér az egyenes válaszadás elől.

- Dehogy – ellenkeztem. – Csak kíváncsi vagyok, de ezt te jól tudod.

Baghra szája széle igazi mosolyra húzódott. Amióta a Kis Palota az otthonom, azóta járok hozzá, hogy még, még többet tanítson nekem.

- Amúgy Alekszandr mondta, hogy most ráérsz – válaszolt végül.

- Találkozott már vele azóta, hogy visszatértünk? – hökkentem meg.

- Persze, tegnap este eljött hozzám – mondta. – Hiszen a fiam, és meglátogatja az anyát, mindentől függetlenül!

Megforgattam megint a szemem.

- Ha akarod tudni, azért is most küldött, mert nem akarta, hogy valami bajod essen a testvéred előtt.

- Már miért esne bajom? – értetlenül néztem a már-már fekete szemébe.