Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~9. fejezet~

A következő két napban, Zója érkezéséig, ki sem mozdultam a szobámból. Órákon keresztül csak sírtam és sírtam. Baghrához sem mentem el, és van egy olyan érzésem, ha következőnek megyek, enyhén el fog hordani mindennek, amiért nem mentem el gyakorolni uralni az érzéseimet, ezzel együtt az erőmet is. És most erre nagy szükségem lett volna.

A szobámba egyedül Zsenyát engedtem be, akinek órákon keresztül panaszkodtam az érzéseimről. Valahonnan szerzett nekem egy kis csokoládét, ami egy kicsit jobb kedvre derített, de a tudatómba akaratlanul mindig bekúszott a kép Alekszandrről és Alináról. Fogalmam sincs, hogy mi lehet velük, de nem is nagyon érdekelt. Boldoguljanak egymással. Túllépek Alekszandr-en és újra csak tanítómként fogok rá tekinteni.

Egyszer David is meglátogatott, de nem maradt nálam sokáig. Abban a kevés időben is végig ott ült mellettem és megnyugtatóan simogatta a hátamat, miközben a vállán pihentettem a fejem. Ezzel a cselekedetével kineveztem a legeslegjobb fiúbarátomnak.

Két nap múlva végül sikeredett annyira összekaparnom magam, hogy felkeljek az ágyamból, és a többi grisával reggelizzek. Felvettem a szokásos fekete keftámat, a hajamat pedig szépen befontam magamnak. Felakartam magamra hívni a figyelmet, hogy igen is Abigel Sztarkova létezik, és igenis, a legjobb mindenki közül.

Magabiztosan, kihúzott háttal sétáltam egyenesen a csarnokba, ahol reggelizni szoktunk. Amikor beléptem szinte minden szem rám szegeződött, de én nem néztem senkire se, még Alinára se, aki majdnem kiköpte a szájából a vizet a döbbenettől, hogy megjelentem közöttük és még élek.

Leültem az Éjúr asztalához, hiszen itt volt a helyem, és vettem a tányéromra a finomnak nem nevezhető valamiből a tányéromra, és magabiztosan enni kezdtem, miközben minden árva lelket kizártam, akik a csarnokban voltak.

Ma nagyobb volt a forgalom a csarnokban, hiszen ma érkeztek vissza azok a grisák, akik eljöttek velünk a Zónához. Árgus szemekkel kerestem a tömegben azt az egy valakit, aki ma fog visszajönni a messzeségből. És igazából most döbbentem rá, hogy nagyon hiányzott már nekem Zója Nazyalensky.

Addig néztem a főbejárat ajtaját, amíg be nem lépett rajta a barátnőm. Köntöse ujján csak úgy ragyogott az ezüsthímzés, hollófekete haja tökéletes hullámban omlott a vállára, és hatalmas, kék szemét elképesztően sötét pillák árnyékolták. Zója ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor utoljára láttam. Apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor a csípőjét rázva sétált a csarnokban.

Aztán meglátott, és hatalmas sikkantás közepette futni kezdett felém. Felálltam a helyemről, és megint mindenkit figyelmen kívül hagyva, Zója felé siettem. Mikor erőteljesen találkozott a testünk egymással majdnem elestünk, de boldogan öleltük egymást. Már-már sírtunk mind a ketten.

- Csodálatosan nézel ki, Abigel! Mi van veled? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.

- Azt hagyjuk mi van velem – legyintettem egyet. – Inkább mesélj te, mi újság veled?

- Szenvedés volt a visszavezető út – fintorodott el. – Utánatok indultunk nem sokkal, de olyan sok minden történt út közben. Viharból mentünk viharba, majd megdöglött az egyik ló tüdőgyulladásba, így lassan tudtunk csak haladni a következő településig, mert az a szerencsétlen nem akart felülni valaki mögé, mert ő sétálni akart.

Felkuncogtam a történetén.

- Jaj, de hiányoztál nekem! – tette még hozzá.

- Te is nekem, Zója! – öleltem meg még egyszer a barátnőmet.

Ezután Zója üdvözölte a többi barátnőjét, így egyedül maradtam. Vagyis nem olyan sokáig, mert pár pillanat múlva Alina jelent meg a látókörömbe, mire hirtelen elkomorodtam.