Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~10. fejezet~

Az őszt tél követte. A hideg szél csupaszra söpörte a palotakertben álló fák ágait. Az asztalunkra még ekkor is bőségesen került friss zöldség, gyümölcs. A szobákat a grisa üvegházak virágai díszítették.

Az utóbbi időben mondhatni minden normálisan működött. Alinával egyre többet foglalkoztam. Kétszer el is látogattam az edzésére, hogy megnézzem, mit hozott össze eddig. Egyszer megkért, hogy én legyek az ellenfele, de a súlyos kudarc után többször nem volt hajlandó velem küzdeni. Fölényesen legyőztem őt az Alekszandr által tanított módszerekkel.

Apropó Alekszandr. A kapcsolatunk majdnem ugyanolyan maradt, mint volt, de azért mégsem. Mostanában próbáltam úgy fordulni hozzá, mint tanítvány a tanárához, de nem mindig sikerült. Kudarcot vallottam abban is, hogy túllépek rajta, és keresek valaki mást, aki tud tiszta szívéből szeretni, de amikor kettesben vagyunk a szobájában és a semmiről beszélgetünk, akaratlanul is hevesebben vert a szívem.

A Baghrával való tanulásom az, amiben még mindig nem értem el nagyobb sikert, mint eddig. Mindig ugyanazt a szintet hozom, de az öregasszony egyfolytában azzal nyugtat, hogy nem kell idegeskedni, ezt lassan lehet csak megtanulni, és így is hatalmasat fejlődtem. De én nem érzem úgy, hogy valamit is fejlődtem volna, inkább egyre rosszabbnak érzem magam. És félek ez fog a vesztembe vinni, hogy nem tudom a fránya érzéseimet kontrollálni.

Zsenya és Zója most is, mint mindig mellettem állnak, és öntik belém a lelket. Állandóan azt hajtogatják, hogy Alekszandr nem érdemli meg a szeretettemet, ha nem veszi észre. Ilyenkor mindig vagy száz zsebkendő végez a kukában, de örülök, hogy itt vannak nekem ez a két szerencsétlen nőszemély.

Éppen Alekszandr szobájában ültem, és hallgattam ahogyan egy szarvasbikáról áradozik, amit Alinának akar szánni, mintegy erősítő. Őszinte leszek, semennyire nem figyeltem rá, mert nem nagyon érdekelt a kettőjük dolga. Keresse meg azt a rohadt szarvast a testvéremnek, pusztítsák el az Árnyzónát, és legyen vége ennek az egésznek! Szeretném, hogy újra olyan legyen az életem, mint mielőtt megtaláltuk volna Alinát!

Tudom, rettenetesen önző vagyok, de ami az enyém, az az enyém is marad. Nem szeretek osztozkodni.

- Szerinted fontos lenne megkeresnünk ezt a Mal Orecevet, akit Alina mindig emleget?

Erre a kérdésre hirtelen minden eddigi gondolat eltűnt a fejemből. Kikerekedett szemekkel néztem Alekszandr kíváncsi, fekete szemeibe.

- Remélem, ezt nem kérdezted komolyan! – Kihúzom magam ültömben. – Mert, ha igen akkor a válaszom egy határozott NEM!

Alekszandr kutakodóan vizslatni kezdett, majd mindentudó mosolyra húzta a szája szélét.

- Nem vagy jóba ezzel a gyerekkel, igaz? – kérdezi meg, miközben egyenesen a szemembe néz.

- Enyhe kifejezés a nem vagyok jóba vele – horkantok fel. – Mallal sohasem volt jó a kapcsolatunk, csak megtűrtük egymást Alina miatt. Miután elmentem meg még rosszabb lett.

- Miért nem vagytok jóba? – kíváncsiskodik. – Hiszen a testvéred legjobb barátja, vagy mije.

Felállok az asztaltól, és az ablakhoz megyek. Neki támasztom a fejem az üveglapnak, és a kertet kezdem el nézegetni, miközben beszélni kezdek.

- Mikor az árvaházba kerültünk Mal volt az első gyerek, aki barátkozni kezdett velünk – vagyis pontosítok, Alinával. Egyre többet, és többet töltöttünk hárman és játszottunk. – Fél szememmel láttam, hogy Alekszandr mellém sétál és figyelmesen hallgatja a beszédemet. – A dolgok eltörpültek körülöttünk. Nem foglalkoztunk semmivel sem, csakis egymással. – Egy nagyot sóhajtottam, majd Alekszandr sötét szemeibe néztem.