Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~15. fejezet~

Alekszandr társaságában a dereglye orrába kísértek Alinával. Itt bemutattak minket egy csoport rendkívül elegánsan öltözött, szőke szakállú, ragyogóan kék szemű férfinak. Összerezzentem, mert rájöttem, hogy a fjerdai követséget látom. Mellettük borvörös selyemruhában Shu Han követei álltak. A delegáció mellett rövid, zubbonyt viselő kerchi kalmárok várakoztak. A kabátjuknak egészen különös harang alakú ujja volt. Őfelsége képviselője is csatlakozott hozzánk. Tábornoki díszegyenruhát viselt. A mellén, a világoskék szöveten aranyból készült, kétfejű sas ragyogott. A viharvert veterán szigorú arckifejezéssel nézett körül.

A dereglye megremegett, és csúszni kezdett a füvön a Zóna hátborzongató, fekete ködfala felé. Amikor a három idéző a magasba emelte a karját, hirtelen szél duzzasztotta fel a széles vitorlákat. Az erős vásznak hangos csattanással feszültek meg.

Most fogok először belépni az Árnyzónába. Elmagyarázhatatlan izgalom uralkodott el rajtam, pedig egy voltam azok közül, aki tudta, mi fog történni perceken belül a Rémtengerben.

Alekszandr nyugodt arckifejezéssel nézett előre. Magabiztosságot és öntudatot sugárzott. Csak a szokásos formáját hozta. A nap megremegett és lassan kihunyt. A következő pillanatban már a sötétben haladtunk.

Egy darabig némán siklottunk a feketeségben. A grisa idézők gyorsan hajtották a hajókat a homokon. Ekkor azonban felharsant Alekszandr hangja.

- Gyújtsatok tüzet!

Hatalmas lángnyelvek törtek a magasba a jármű két szélén álló pokolhívók kezéből. Fényük egy pillanatra beragyogta az éjszakai égboltot. A követek, de még a körülöttem álló katonák is idegesen mocorogni kezdtek. Hiszen Alekszandr valósággal jelet adott a sötétben. Odahívta hozzánk a volkrákat. Hát elkezdődött...

Nem kellett sokat várni, hogy a szörnyszülöttek engedelmeskedjenek a hívásnak. Végigfutott a hátamon a hideg, amikor meghallottam a bőrszárnyak távoli suhogását. Most fogok először látni élőben egy igazi, élő volkrát, és őszinte legyek, de nem voltam felkészülve rájuk. Éreztem, ahogy a félelem végigfut a jármű utasain. Meghallottam, hogy a fjerdaiak imádkozni kezdtek a maguk sajátos nyelvén. Az ismét felvillanó grisa fényben megláttam a repülve közeledő, sötét alakokat. A volkrák sikítása belemart a levegőbe.

Soha életemben nem láttam még ilyen iszonyatos lényeket. Félelmetesebbek voltak a könyvek rajzainál. Még elképzelni sem tudtam ilyen rémséget.

A testőrök felemelték a puskájukat. Valaki zokogni kezdett. Mindezek ellenére Alekszandr tovább várt. Hagyta, hogy közelebb érjenek a szörnyetegek.

A szörnyfajzatok már majdnem lecsaptak ránk, amikor Alekszandr megfogta Alina karját, és egyszerűen csak ennyit mondott neki:

- Most!

Alinából a ragyogás olyan szilaj haraggal és gyorsasággal csapott ki, hogy térdre rogytam tőle. Elfogott a szokásos hányinger, amikor körbevett az izzó tündöklés és meleg. Sohasem fogok rájönni, hogy Alina képessége miért eredményezi ezt nálam.

Felemeltem a fejem, amivel eddig a dereglye padlóját bámultam. A Zóna valósággal ragyogott. Olyan világosság volt, mint délidőben. Mintha sosem létezett volna a mindent elöntő sötétség. Egész messzire elláttam. A kifakult homokban meredező roncsmaradványok elsüllyedt hajókra emlékeztettek. Mindenekfölött azonban ott nyüzsgött a volkrák felhője. A szörnyfajzatok halálra váltan sikoltoztak. Kígyózó, szürke testük iszonyúan kifacsartnak tűnt a ragyogó napfényben.

Alekszandr újabb parancsot adott ki Alinának, ami miatt a környék nagy része ismét sötétségbe burkolózott. Alina Összevonta a fényt, és egy csatornát nyitott, amelyen át folytathatta az útját a dereglye. Két oldalról fölénk tornyosultak a gomolygó sötétség sötét falai. A volkrák belerepültek a feketeségbe. Mintha elmenekültek volna egy sűrű függöny mögé. A túloldalról nagyon is jól hallottam a felháborodott vagy zavart rikoltozásukat.