Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~1. fejezet~

Alina

Két hete voltunk Coftonban, és még mindig rendre eltévedtem. A város a szárezföld belsejében feküdt, nyugatra a Novji Zem-i parttól, távol a kikötőtől, ahol lehorgonyoztunk. Hamarosan még beljebb indulunk, a zemeni határvidék vadonába. Ott talán majd ismét biztonságban érezhetjük magunkat.

Megnéztem a magam rajzolta kis térképet, és azt követve visszaindultam. Mallal mindennap munka után együtt mentünk vissza a vendégházba, de ma teljesen megkeveredtem, amikor letértem az útról, hogy megvegyem a vacsoránkat. A borjús-káposztás pitéket a tarisznyámba tömködtem, amik most igen sajátos szagot árasztottak. A boltos váltig állította, hogy ez zemeni ínyencség, de nekem kétségeim voltak. Nem mintha nagyon számított volna. Mostanában mintha mindennek hamuíze lett volna.

Mallal azért jöttünk Coftonba, hogy munkát keressünk, és ez így szerzett pénzből nyugatra indulhassunk. A város a jurdakereskedelem központja volt, és körbevették a kis ültetvények, tele narancsvirágokkal, amiket a helyiek marokszám rágcsáltak. Az élénkítőszer Ravkában fényűzésnek számított, de a Verrharder fedélzetén aladtak olya hajósok, akik arra használták, hogy így maradjanak ébren. A zemeniek előszeretettel szorították a megszáradt szirmokat ajkuk és ínyük közé, és még a nők is vittek belőle maguknak csuklóikból himbálózó hímzett kis erszényeikben. Minden bolt kirakata, amelyik előtt csak elhaladtam, különböző márkákat hirdetett: Fénylőlevél, Árny, Dhoka, Vaskos. Láttam egy gyönyörű öltözékű, alsószoknyákat is viselő lányt, amint a bolt ajtaja mellett kihelyezett vörösréz köpőcsésze fölé hajol, és rozsdaszínű levet pök bele. Visszakellett fognom az öklendezésemet. Ez volt az egyetlen zemeni szokás, amit nem hiszem, hogy valaha is megkedvelek.

Megkönnyebbült sóhajjal fordultam be a város főutcájába. Most már legalább tudom, hol járok. Cofton valahogy még most sem tűnt valósnak nekem. Volt benne valami nyers és befejezetlen. Az utcák többsége közvetlen maradt, és mindig úgy éreztem, mintha a lapos tetejű, törékeny fafalazatú épületek bármikor rám omolhatnának. Viszont mindenütt üvegablakokat láttam. A nők bársonyba és csipkékbe öltöztek. A boltok kirakatait ragyogásig megtöltötték az édességek, a csecsebecsék és mindenféle pipere, a kések, puskák és bádogedények helyett. Itt még a koldusok is cipőbe jártak. Hát így nézett ki egy ország, amit nem ostromoltak.

Ahogy elhaladtam egy pálinkafőzde előtt, a szemem sarkából vérvörös villanásra lettem figyelmes. Korporálok. Azonnal eltűntem onnan, benyomakodtam egy két épület közötti árnyékos résbe – a szívem vadul kalapált, kezem máris a csípőmön lógó pisztoly után kapott.

Első a tőr – intettem magam, és ingujjból kicsúsztattam a pengét. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Pisztolyt csak akkor, ha muszáj. A hatalom pedig maradjon meg végső mentsvárnak. – Nem először hiányzott a fabrikátorok készítette kesztyű, amit Ravkában hagytam. Kis tükröket építettek bele, amivel könnyűszerrel elvakíthattam volna az ellenfeleimet kézitusában – egyben remek választási lehetőség ahelyett, hogy kettészelnék valakit a Vágással. Emellett megfogadtam magamban, hogy soha többet nem használom a Vágást. A halálba vezettem emiatt a testvéremet, és ezt sohasem fogom magamnak megbocsátani. De ha észrevesz egy korporál szívtörő, akkor sem fogom ezt választani, akkor már inkább a halál. Ők voltak az Éjúr kedvenc katonái, és anélkül állíthatnák meg a szívemet, vagy zúzhatnák össze a tüdőmet, hogy egyetlen ütést mérnének rám.

Vártam, a tenyerem csúszós lett az izzadságtól a tőr markolatán, végül megkockáztattam egy pillantást az utcára. Hordókkal megpakolt kordét pillantottam meg. A hajtó megállt beszélgetni egy nővel, akinek a lánya türelmetlenül táncikált mellette, ide-oda pörögve és forogva sötétvörös szoknyájában.