Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~14. fejezet~

Pár óra elteltével már teljes felszerelésben álltunk, hogy útnak induljunk Kribirszkbe és a szarvas megkeresésére, amibe talán az is beletartozik, hogy teljesen véletlenül megtaláljuk Alinát. Rettenetesen hiányzott a testvérem már most, de egyben rettenetesen is mérges voltam rá, amiért itt hagyott anélkül, hogy szólt volna, elmegy. Persze, tudtam, miért hagyta el szó nélkül a Kis Palotát, meg az egész grisa dolgot, de akkor is fájt.

Legalább egy tucat katona és grisa állt felszerelkezve az indulásra. Ami a legjobban megdöbbentett, hogy Zsenya, Zója és David is velünk jönnek, pedig legjobb barátnőm és David mindig itt maradnak Os Altában. Ők hárman egy hintóval mennek az Árnyzónáig, én pedig Alekszandrrel.

A Kis Palota lépcsőjén álltam, és vártam, hogy végre elindulhassunk és pontot tegyünk ennek a szarságnak a végére. Belefáradtam az egészbe, nincs kedvem már csinálni, de muszáj lesz.

Pár pillanat múlva Alekszandr jelent meg mellettem. Azóta, hogy úgy neki vágott a falnak az erejével, alig akart elmenni mellőlem. Ha el is ment, pár perc múlva mellettem volt. Sohasem volt velem ilyen, mintha ezzel az egésszel megváltozott volna benne valami velem kapcsolatban. Viszont, még mindig lüktetett egy kicsit a halántékom, ahol a fallal találkoztam, de ez természetes. Csoda, hogy nem történt nagyobb dolog velem.

- Készen állunk az indulásra, Abigel! – szólalt meg fojtott hangon, hogy csak én halljam.

Bólintottam, majd mielőtt elindultam volna a hintónkhoz, egy röpke pillantást vetettem a bokrokkal benőtt, kis ösvényre, ami Baghra kunyhójához vezetett.

Nem tudtam rávenni magamat, hogy meglátogassam, és megkérdezzem tőle, hogy hogyan van. Féltem attól, hogy Alekszandr bántotta őt úgy, hogy maradandó sérülései lettek miatta. Sőt, bűntudatom is volt, hogy nem állítottam meg még azelőtt, hogy bekövetkezett volna a baj.

Fekete keftámba burkolózva siettem le a lépcsőn, hogy beszálljak a hintóba, aminek az ajtaját kinyitotta nekem Alekszandr, hogy maga elé engedhessen. Alig, hogy leültem volna, már el is indultunk.

Teljes csendben tettünk meg kilométereket. Csak néztem a szépen elhaladó tájat. Imitt-amott az út szélén játszadozó gyerekeket is láttam, akik boldogan kergették egymást. Nosztalgikus érzés futott végig rajtam. Régen mi is így játszottunk az árvaházban Alinával és Mallal, mindaddig míg teljesen meg nem változott mind a hármunk élete.

Még ki sem értünk Os Altából, már meg kellett állnunk. Érdeklődve néztem ki az ablakon, hogy megnézzem mi történik. Semmit nem láttam azon az oldalon, ahol kinéztem. Viszont a kocsink ajtaján hangosan dübörögni kezdtek. Szemöldök ráncolva néztem Alekszandrre, aki megvonta a vállát.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, ahol Alekszandr egyik testőre állt. Amint meglátott minket, kihúzta magát, és fontoskodva nézett egyikünkről a másikra.

- Mit szeretnél? – kérdezte meg Alekszandr hosszabb hallgatás után.

A testőr megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett:

- Az egyikünk látta Alina Sztarkovát még a főváros határán.

Erre mind a kettőnk úgy ült fel, mintha karót nyeltünk volna. Vártam, hogy mondjon még több információt, de csak ennyit szeretett volna velünk közölni. Végül aztán Alekszandr szólalt meg:

- Azonnal készítsétek a lovamat! – utasította a testőrt. – Én magam fogom megkeresni, mert van olyan sejtésem, hogy előttem akarja a szarvast megtalálni.

- Az én lovamat is készítsétek össze! – szóltam oda a férfinak.

Már indult volna, hogy teljesítse a kiadott feladatokat, amikor Alekszandr megállította őt.