Mielőtt megismertelek ~ Lando Norris

Sors

Mindenki feltette már magának azt a kérdést, hogy miért pont én? Miért pont velem történik mindez? Aztán nevetnünk kéne rajta, hiszen amíg megvan a két kezünk, két lábunk, egészségesek vagyunk, mi lehet a gond? Ha még mellé sikeres sportoló is vagy, végképp nem értik ezt a kérdést. Mindened megvan, pénz, siker, hírnév, akkor miért vagy elégedetlen?

Nos... miért? Azért mert egy sportoló az egész életét arra áldozta fel, hogy minél nagyobb sikereket érjen el, de van az a fránya sérülés. És mind tudjuk, hogy egy sérülés képes mindent tönkretenni, azt látod, hogy kártyavárként omlik össze az eddig elért sikered és az életed. Az az élet, amit erre áldoztál. Velem ez történt, de nem csak szimplán a fényes sportkarrierem, hanem a családom is.

A nevem Sophia Heller, édesanyám Lena Heller, az édesapám Mattia Binotto. Rövid házasság volt az övék, de annál nagyobb szerelem, amiből én is születtem. Végül édesanyám nem szerette volna azt az életet élni, hogy hónapokig egyedül van egy kisgyerekkel. Visszaköltöztünk anya szülői házába, így a nagyszüleimmel együtt nevelt anyukám. Apával tartottam a kapcsolatot, több ünnepet vele és az új feleségével töltöttem az évek során. Nagyon kedves nő, és abszolút jó kapcsolatban vagyunk.

De mi is történt velem?

Megnyertem életem első Junior Grand Slam tornáját Melbourneben. Hatalmas tehetségként kezelt a sportág és a média is. A Roland Garrosi tornán már a felnőttek között indultam volna, de sajnos egy tragédia beárnyékolta.

Hazafele tartottunk a sok interjú után, eléggé fáradt is voltam, anya pedig nem győzött gratulálni és dicsérni. Apáék sajnos a Forma 1 miatt nem tudtak ott lenni, de telefonon gratuláltak nekem.

Egy kereszteződésben nem működtek a lámpák, de mivel nekünk volt elsőbbségünk, fokozott figyelemmel, de tovább hajtott anya, de szemből belénk csapódott egy nagy sebességgel jövő autó. Sajnos annyira szerencsétlenül történt az ütközés, hogy minket egy oszlop fogott meg, ami édesanyám számára a halálát okozta. Nekem beszorult a lábam, de Istennek hála kisebb zúzódásokkal megúsztam.

A kórházban tértem magamhoz, addigra apa is ott volt, Ő közölte velem a rideg valóságot az orvossal együtt, hogy sajnos édesanyám életét vesztette, nekem pedig annyira megsérült a bokám, hogy kérdéses, hogy tudom e folytatni a teniszt. Teljesen összetörtem, hiszen az életem volt a sport és az édesanyám is.

Két hetet tartottak bent, de a temetésre kiengedtek. Nem tudtam felfogni mi történik körülöttem, így igyekeztem kizárni mindent, csak egy zombi voltam, Sírni nem tudtam, azt hiszem fel sem fogtam úgy ténylegesen a történteket.

Akkor csapott először fejbe a valóság, mikor apáék monacoi házában találtam magam, mert nem volt kérdés, hogy velük fogok élni. Itt volt nekem külön szobám, minden az én ízlésem szerint berendezve, de a lábam miatt csak a földszinti vendégszobát kaptam meg, hogy egyszerűbb legyen a közlekedés. Sabina mindenben próbált segíteni, fürdéstől elkezdve, az öltözködésen át a hajmosásig, de anyát nem tudta pótolni.

Jelenleg ott tartok, hogy minden nap kijön hozzám egy rehabilitációs tréner, tornázunk és erősítjük a lábaimat, építjük vissza az életet a lábamba, de a lelkembe továbbra is hatalmas űr van. Apa felajánlotta, hogy bármikor beszélhetek a csapata pszichológusával, de egyelőre elutasítottam. Szerencsére szünet van a Forma 1 világában, így több időt tölt velem, próbál segíteni, de őt is leköti a munkája. Tesztelések vannak az új idényre, így sokat utazik, de próbál minél többet velem lenni.

Fáradtan dőlök le a padlóra az edzés után, Thomas végül segít, hogy talpra álljak és a kezembe adja a mankómat. Még csak ezzel tudok közlekedni, de már egyre közelebb a cél, hogy eldobjam. Megköszönöm neki egy hálás pillantással, majd az ajtó felé veszem az irányt. A lakásba visszaérve kellemes étel illat csapja meg az orrom, így a konyha felé veszem az irányt. Sabina kedvesem rám mosolyog és odajön hozzám, hogy egy puszit adjon a homlokomra.