Úristen [Marics Peti ff.] 18+ Befejezett

12 fejezet

Na jól van, először is élek. Volt itt az elmúlt hónapban könyvmegjelenés, dedikálás, interjú, úgyhogy eléggé le voltam terhelve, de most éreztem egy kicsit először azt, hogy tudnék valamit írni. Kicsit úgy érzem, hogy elvesztem és próbálok most valahogy visszatalálni, de amíg nem éreztem úgy, hogy tudok írni, addig le se akartam ülni és még most se vagyok 100%-ban itt, de megpróbálom, bár fogalmam sincs, hogy milyen lett...

Emlékeztetőül:

A herceg megtalálta a cipellőt és a tökké változott hercegnőre húzta és...ja, ez nem az a történet:)

Szóval Emma az ajkacskáját markolászta, mert főhősünk megérintette a kis bütykös ujjacskáival, ezzel teljesen katarzist kiváltva a lányból.

És akkor én itt jövök a képbe kedves Olvasó....

(na jó, itt az elején igazából kicsit elvicceltem ezt az egészet, de emberek, basszus... most, hogy megírtam, még mindig libabőrős vagyok, basszus...)

A kocsikulcsomat felkapva hagytam el a házat és nem szándékoztam egy légtérben maradni Mariccsal. Újra éreztem az, amit nem szabadott volna, amit már évek óta próbáltam elnyomni magamban, idáig határozottan sikeresen, de most hogy beköltözött, egyre jobban kezdtem kételkedni magamban.

Erősen megszorítottam a kormányt, amikor a dugóban ülve elkalandozott a tekintetem a jobb oldalon lévő játszótér felé és a gyerekeket kezdtem el bámulni, ez pedig annyira nosztalgikus állapotba hozott, hogy a mögöttem lévő sofőr rám dudált, mert elsőre nem indultam el.

Valahogy eljutottam anyukámék házához, úgy, hogy nem okoztam balesetet... Nagyot nyelve csaptam be magam mögött az ajtót és mentem be a kulcsommal a lakásba, szerencsére még nem voltak itthon Lilivel, ezért kedvem szerint tudtam nosztalgiázni, vagy inkább csak kínozni magamat.

A nappaliban a fal mentén csúsztam le, végig egy pontot bámulva. Aztán jobbra döntöttem kicsit a fejem és muszáj volt elmosolyodnom, szinte láttam magam előtt a fiatal Maricsot ahogyan összetöri anyám vázáját. Vagy amikor leköpte kakaóval a kanapénkat.

Úristen! Mi mennyi őrültséget csináltunk együtt... És csodálkozom azon, hogy anyám nem bírja...

Vagy csak ő már rég észrevette azt, amit én annyira, de annyira tagadni akarok már mióta... Igazából fogalmam sincs, hogy mikor kezdődhetett ez az egész, de valahonnan régről már ismerős volt ez a maró érzés a gyomromban (nem, nem a savamra gondoltam). Az az érzés, amikor tudod, hogy valami titeket mélyen összeköt, régről. Ami néha megnyugtat, majd boldoggá tesz és megvigasztal és ami...ami barátokká tesz titeket.

Ami húz egy határt köztetek.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, ezért letöröltem a kikívánkozó könnycseppemet és felkeltem.

-Anya!-futott hozzám Lili.

-Szia.-karoltam át és nyomtam a fejére egy puszit.

-Nézd mit rajzoltam az oviban!-adott a kezembe egy lapot, ami mi voltunk, én és ő.-A családunkat kellett lerajzolnunk.

Szívem szorult össze erre a mondatra.

És ez okozta a következő problémát, mindig is bűntudatom volt, hogy míg én valaki után vágyakozom, addig a kislányom egy apa után.

-Nekem is van apukám, ugye?-kérdezte suttogva.-Csak el kellett mennie, ugye?

Erősen az ajkaimba haraptam, mert a sírás kerülgetett, így csak egy bólintásra futotta.