𝐃𝐢𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐲𝐨𝐮

Huszonharmadik

Tizenöt óra repülőút, három óra autóút van mögöttem, amikor végre leparkol Kaden a bérelt autóval az imádott anyai nagyszüleim villája előtt.

- Mégis hány hónapra jöttünk Miss Landers, amiért ennyi cuccot hozott magával? – jegyzi meg ironikusan, miközben pakolja ki a csomagtartóból a bőröndömet, táskáimat.

- Erre nem tudok pontos választ adni, Ethan szavaival élve, lehet egy hét is, de akár egy hónap is, akár egy fél év.

- Drága pici kislányom!- szabályosan rohan Mama a karjaiba zárva. – Édes Istenem milyen gyönyörű nővé cseperedtél. – fogja közre az arcomat a tenyerével meghatódva, miközben Kaden mosolyogva bukkan fel a kocsi háta mögül.

- Mrs. Delage. – biccent udvariasan. – Kaden vagyok, Miss Landers testőre.

Mama elég feltűnően, tetőtől talpig végigméri, aztán rám kapja a tekintetét felhúzott szemöldökkel, mintha magyarázatra várva.

- Kihűl a vacsora, ráadásul éhen halok. Hol vagytok már? – jelenik meg Papa az ajtóban, kiabálva utánunk. – Üdvözlöm a szerelmespárt a gyönyörűséges Provence-ban. – ölel meg szorosan mindkettőnket.

- Nem a szerelme Édesem, hanem a testőre! – mondja szarkasztikusan Nagyi.

- Apád mibe keveredett már megint, hogy személyes testőrrel kellett eljönnöd a saját nagyszüleidhez nyaralni?

- Ehhez most semmi köze az apámnak, a párom eléggé féltő típusú, és így érez biztonságban ha Kaden mindenhol velem van, amikor ő nem tud.

A nagyszüleim csak egymásra néznek, egy nagyot kortyolva a borospoharukból. Még ha tudnák a teljes igazságot a választottamról, szerintem külön-külön lehajtanának egy üveggel. Amanda, a házvezetőnő, készségesen kísér fel minket a szobáinkba a hosszúra nyúlt vacsora után. Az első dolgom, hogy hanyatt vetem magamat a puha, bevetett ágyon, különösen jó érzés ennyi ülés után elnyúlni kényelmesen. Hiába van este tíz, még csak álmos sem vagyok az időeltolódás miatt, nem tudom, hogyan fogom átvészelni így az elkövetkezendő napokat, ráadásul Ethan hiánya sem segít a helyzeten. Mielőtt elutaztam volna a kialakult helyzet miatt, megkért, hogy sose hívjam fel, csak sms-ezzek, majd ő keres, nehéz megállnom, de tényleg csak egy sms-t írok neki, pedig annyira beszélgetnék vele.

Szabályosan úgy riadok fel a mellettem heverő, zenélő telefonra, pár órája aludhattam csak el, azt sem tudom hirtelen, hol vagyok, ezért meg se nézve ki hív, felkapom.

- Igen? – szólok bele álmosan, erre a vonal másik felén lévő személy elneveti magát.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. – ismerem fel Ethan hangját. – Nem volt ma egy nyugodt percem sem, azért is hívlak most. Milyen a nagyszüleidnél?

- Eddig nagyon nem volt időm belekóstolni az itteni életben, amikor megjöttünk vacsoráztunk, beszélgettünk, a többi időt egyedül töltöttem a szobámban. Hiányzol már most, és rossz nélküled, akkor mi lesz később?

- Nekem sem könnyű nélküled, elhiheted, főleg most, amikor éppen a lefekvéshez készülök, és mellettem lenne a helyed. De igyekszünk a csapatommal minél előbb kézre keríteni azt a mocskot. Most viszont, hogy meggyőződtem a hogyléted felől, leteszem, mert összeesek a fáradtságtól. Szeretlek!

- Én is szeretlek Ethan, és kérlek vigyázz magadra!

Az ágyba újra visszazuhanva, bealszok egy pillanat alatt.