𝐃𝐢𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐲𝐨𝐮

Huszonnyolcadik

Ebben a pár napban szerintem az idegeim tropára mentek, hiszen megállás nélkül folyamatosan kattog az agyam és most már nem csak Ethan miatt, hanem magam miatt is. Az a férfi olyan komolyan mondta a szemembe végítéletemet, hogy ha akarnám, se tudnám elfelejteni, nem foglalkozni vele. Ráadásul mindezt egymagam próbálom feldolgozni, egyszerűen nem vágyok társaságra, nem akarom senki lelki segítségét kérni, Savannah így is mindennap felhív, próbálva lelket önteni belém, de egyetlen telefonhívásánál sem érzem azt, hogy jobb lenne. Pedig ő aztán mindig helyre tud tenni bennem mindent, legalábbis eddig sikerült neki. Bridget és Apa is próbálkozik, de őket is elhessegetem, ahogy Olivert és Dariót is. Miután megtörtént az a bizonyos eset, Dario kikelve magából, elkezdett velem ordítani, mindenféle felelőtlennek nevezve, amiért egyáltalán eszembe jutott az, hogy megnézzem azt a férget a pincéjében, a megöléséről már nem is ejtek szót, azt hittem megrángat ott helyben. Ehhez természetesen társult Oliver is, aki Dario monológja után hazarángatott, egyenesen magukhoz, ott pedig megmutatva milyen az eltitkolt habitusa, másik énje, sikerült rendesen kiadnia magából. Ami azt illeti, meg is ijedtem tőle, hiszen félelmetesen viselkedett, ahogyan ordított, káromkodott, soha a büdös életben nem láttam még ilyennek, ráadásul a saját anyukáját sem kímélte. Mintha attól a lövéstől, hogy megölt valakit, más ember lett volna, nem tudom, de úgy érzem az én hibám, hiszen ha nem megyek oda, vagy én lövöm le, akkor nem neki kellett volna megtennie. Hiszen lehet ez volt neki az első eset, azóta sem mertem felhozni, hiszen félek a válaszától. Pedig lehetett volna rá alkalom, hiszen mindennap megkeres Oliver, ezt a történést kihagyva szerencsére. Attól is félek, hogy mi lesz, ha megtudja mindezt Ethan, vagy ha szembesül azzal, hogy az egyik szervezet ki akar iktatni, bosszúból. Azóta minden éjszaka arra riadok fel, hogy pánikrohamom van, és szörnyű, amiért olyankor nem bújhatok oda Ethanhez, aki megtudna nyugtatni a szavaival, és a babusgatásával. Úgy érzem, nem bírom már ki tovább nélküle, egyszerűen nem megy, legszívesebben cserélnék vele, én feküdnék ott, önkívületi állapotban, fájdalommal, de legalább nem éreznék, hanem végtelen nyugalomban lehetnék, érzések, félelem, lelki fájdalom nélkül. Az őrült magányomból, önsajnálatomból, Apa hirtelen jelenléte rángat ki, amint érdekes tekintettel vizslat az ágyamra leülve. Sírva fekszem, pizsamában, Ethan alvós pólóját szorongatva, amin rajta van az illata, és amit Oliver ordítozása után emeltem magamhoz.

- Joshua ebben a pillanatban hívott, Ethanből reggel kiszedték a csövet, jobban van, tud oxigénmaszk nélkül lélegezni, és ébren tartják már. Hívott téged is az orvos, de nem értek el, ezért keresték fel Joshuát.

Annyira le se szartam magam körül mindent, hogy a telefonomra is elfelejtettem figyelni, totál lemerült. Apa csak mondja magáét, én pedig már öltözködök, nincs mese, muszáj most azonnal bemennem a kórházba. Apám szabályosan lohol a nyomomban, ahogy rohanok a folyosókon a célom felé. A kis ablakon benézve látom, Ethan sápadtan, ülő helyzetben fekszik, Joshua az ágya mellett üldögél, valamit nagyon magyaráz neki, azonban Ethan megforgatja a szemét, és az átadott telefonjára tapad a tekintete. Benyitok, és amikor felnéz, olyan kedves mosolyra húzza a száját, hogy rögtön kedvem támad bemászni mellé és agyonpuszilgatni, de nem tehetem, uralkodnom kell magamon.

- Szia, Szerelem! – csókolja meg a kezemet, amikor mellé lépek.

- Ethan, te jó ég, annyira örülök, hogy jól vagy! – nem bírom magamat megostorozni és keménynek mutatni, elkezdenek folyni, ömleni a könnyeim.

- Shhh, semmi baj. – simogatja meg a kezemet. – Most már minden rendben lesz.

Ha tudná az igazat, nem jelentené ki ezt ilyen könnyedén, bár akkor se esne annyira kétségbe, mert azt mondaná majd ő elintézni, nem kell aggódnom, ő kézben tart mindent, ne idegeskedjek. Apa lép be az orvossal az oldalán, aki illedelmesen biccent felénk.