Felejtsük el.... [SzJG f.f.]

Január 10 szerda

Nem akartam felkelni. A kialvatlanság annyira látszott rajtam, hogy egy kiló falvakolat sem tudná eltüntetni. Persze azért megpróbáltam. Felöltöztem sötétebb öltözékbe: sötétkék farmer, sötétzöld pulcsi. A sminkem natúr volt, nem akartam teljesen emós lenni.

A reggelit zombi-módban ettem meg. Sonkás-majonézes szendvics volt. Vagy nem tudom...

A suliba vezető utat rekord gyorsasággal tettem meg. A suli előtt ott állt Ricsi, Dave, Macu, Zsolti, Virág és Kinga. Szorongva odamentem hozzájuk.

Nem volt bátorságom megkérdezni, hogy hol és hogy van Cortez, a tekintetük mindent elárult.

-Hallottad? Cortez kórházba került! Deszkázás közben esett egy nagyot, és nagyon megsérült.- mondta Ricsi.- Tudod, mi a legfurább? Hogy amikor mentünk a kórházba, az út elején a te nevedet említette.- fordult felém.

-Tényleg?- kérdeztem torkomban dobogó szívvel.

-Aham. Legalábbis azt mondta: ,,Reni" de persze te nem voltál ott. Igaz?

Nem válaszoltam, csak ráztam a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam semmit mondani.

Bementünk, és ma Máday sem talált semmit ami miatt ordíthatott volna. A sulirádió ma megállás nélkül a kedvenc dalait játszotta a szünetekben. Én meg mint egy holdkóros, úgy járkáltam az épületben. A tanárok kérdéseire tudtam a választ, de más kommunikációra nem voltam hajlandó. A duplairodalom nem kötött le. Matekon és törin lemaradtam. Francián sok szót hibásan írtam le vagy mondtam ki. De a többiek is így voltak ezzel. Senki nem tudott koncentrálni.

Suli után Ricsi feltette a nagy kérdést:

-Ki jön meglátogatni Cortezt?
Természetesen mindenki jönni akart, így tizenegyen indultunk el a kórházba.

-Csak egy ember lehet bent egyszerre.- figyelmeztetett minket az orvos.

Ricsi után mindenki sorban bement Cortez termébe. Én voltam az utolsó.

Amint beléptem az ajtón, megcsapta az orromat a fertőtlenítőszer és a gyógyszerek jellegzetes szaga. Ránéztem Cortezre. Ott feküdt a kórházi ágyon, felkötve mindenféle gépekre, amik az életfunkciókat ellenőrzik.

Leültem az ágy melletti székre, és elsírtam magam.

-Annyira sajnálom! Az egész az én hibám!- csukladoztam.

Csak képzeltem vagy tényleg megmozdult?

-Miért kellett odamennem?! Ha nem nézel rám, nem akadsz meg, és akkor nem történik meg ez...

-Nem a te hibád.- mondta halk, erőtlen hangon.

-Ssh. Ne beszélj.- simítottam meg a homlokát.

-Ren, kelj fel!- rázogatta valaki a vállam.- Elaludtál.

Kinyitottam a szemem. Cortez kórházi ágyára hajtottam a fejem, miközben ő nem volt eszméleténél. Csak egy álom volt, hogy felébredt?

-Gyere, menjünk.

-Mennyi ideje alszok?

-Negyed óra?

-Köszi.

Cortez nélkül az osztály... nem is az osztály. Nélküle nincs semmi.

A kórházi látogatás után hazamentem. Ahogy mindenki más is. Senkinek nem volt kedve bandázni.

Hazamentem és megcsináltam a házit. Utánna meg újra felvettem a zombi-módot. Nem lehet Cortez nélkül simán élni, hiszen ő.... Cortez.

Este megint nem tudtam aludni. Sokáig forgolódtam, és amikor végre elnyomott az álom, mini-Cortezek suttogták a fülembe: ,,Ez az egész a te hibád!"