Január 15 hétfő

443 24 5
                                    

Nos, azért nem írtam a pénteki napról, mert nem mentem suliba. Nem mentem, mert anyu pénteken szabadságot vett ki, és engem pedig igazolt a helyzetre való tekintettel.
Pénteken csak a nagy semminek kellett volna történnie, de semmi szerencse nincs mellettem. Valamivel nagyon kiakasztottam az őrangyalomat, ugyanis aznap reggel anyu nekem szegezte a kérdést:

-Mi van veled, kislányom?

Nem mondhattam volna azt, hogy semmi. Hazugság lett volna.

-Nos... az egyik osztálytársam kórházban van, a többiek kiutáltak, mert az én hibám, de csak véletlenül, és Vladár óráján elbőgtem magam, és lógtam pár órát csütökön és ennyi.

Anyu kiakadt. Asszem nem kellett volna mondanom a lógós részt...

-Nos, ez... ez... ez...

-Igen, anyu sajnálom. Nem kellett volna lógnom, nem kellett volna véletlenül a deszkaparkba mennem, nem kellett volna hazudnom az osztálytársaimnak- mondtam fásult hangon.

-De te nem tettél semmit, igaz?- kérdezte anya.

-Azon kívül, hogy a deszkaparkba mentem, semmit. Az utánna következő dolgok meg már elfelejthetőek.

-Akkor nem a te hibád. Csak keresnek valakit, akit okolhatnak, ugyanis Cortez az elmondásaid alapján nem egy átlagos fiú. Hanem A Fiú.

-Igen. És én pont kéznél voltam. Ott voltam, láttam, és nem tettem semmit sem. A tökéletes bűnbak előállt.

-Ilyenkor nem tehetsz semmit. A dolgok idővel talán csitulni fognak, de még sokáig nem fogsz tudni velük együtt bármit is csinálni...

-Akkor mit tegyek?

-Semmit. Csak marajd nyugodt, ne sírj, és... ennyi. Hétfőn meg menj suliba!

-Rendben.- mondtam rosszkedvűen.

Nos, a pénteki napom elképesztően remekül indulhatott. De legalább anya velem együtt szidhatta az osztálytásaimat, én meg aput...

A hétvége unalmasan telt. Csak párszor sírtam magam álomba...

Hétfőn korán (vagyis inkább korábban) keltem. Messze vagyunk a sulitól... Gyorsan felöltöztem, és anya elvitt a suliba. Szerencsére még korán volt, majdnem egy óra hátravolt nyolcig. Bementem a suli épületébe, ami kongott az ürességtől.

A suliboxomba bepakoltam, majd támadt egy fura ötletem: meglátogatom Cortezt!

Szerencsére a kórház a közelben van, negyed óra, mire odaérek.

A kórház előtt megálltam. Nem volt bátorságom bemenni, de végül bementem. Ha most nem teszem meg, lehet, hogy sosem tudom megtenni. És soha nem is láthatom...
Megkerestem Cortez kórtermét, és miután megkaptam az engedélyt, bemetem hozzá.

-Szia. Tudom, hogy nem hallod, de azért szeretném, ha tudnád, hogy hiányzol. Nem csak nekem, hanem az egész osztálynak. Sőt, a sulinak is. Szükség van rád. Nem csak nekem, hanem az egész iskolának is. A többiek most kiutáltak az osztályból, mert azt hiszik, miattam kerültél ide. Mondjuk, igazuk is van... ha nem megyek oda, most nem vagy itt. Igazából nem is tudom, miért mondom el neked mindezt, de jól esik. Jólesik valakinek kiönteni a szívem. Valakinek, akiben bízhatok. Aki már korábban is segített. Emlékszel még arra a bizonyos őszi estére, ahol hajnali kettőkor beszélgettünk? Amikor a szüleim összevesztek... sokat segítettél azzal, hogy ott voltál, meghallgattál, és megvigasztaltál. De tényleg. Csütörtökön Vladár óráján tudod, mi történt? Elsírtam magam. Elmondtam, hogy ott voltam, amikor ide kerültél. Hogy miattam vagy itt. Hogy az egész az én hibám. Mindenki elfordult tőlem. Átnéznek rajtam. És amikor szükségem volna rájuk, nincsenek velem. Lehet, hogy vidékre fogunk költözni. Lehet, hogy anyuék el fognak válni. Most nagyon kellene valaki, aki segít, de mindenki elfordult. Csak te maradtál. Meg anyu. Anyu viszont dolgozik, te meg...- elcsuklott a hangom, de erőt vettem magamon, és nem engedtem a könnyeimnek előtörni.- Te meg itt vagy. Lehet, hogy az én hibámból. Sőt, szinte biztos. De nem tudhatjuk. Ha nem mentem volna oda, talán most nem lenne minden így...- a szavaim sírásba fordultak át.- Szia.

Kimentem a kórteremből, és azt láttam, hogy öt perc múlva becsöngetnek. Ha futok, sem érek be. Mondjuk, Kardos megérti, vagy legalább nem írja be...

Lassan elindultam, és komótos tempóban elkezdtem kocogni a suli felé. Csak tíz percet késtem....

Amikor benyitottam az osztályterembe, minden fej felém fordult.

-Elnézést a késésért, Tanár Úr!

Kardos csak legyintett, én pedig leültem a helyemre. Egy késés mindenkinek belefér...

Az óra háralévő része simán ment. A többiek átnéztek rajtam, csak a belépésemnél mutattak felém némi érzelmet. Az sem volt több az utálat és az érdeklődés keverékénél...

A többi óra unalmasan telt. Nem volt dráma, a tanárokat nem akasztottuk ki. Kezdek megijedni...

Suli után meg akartam kérdezni Virágot vagy Kingát hogy odaadnák-e a pénteki napi anyagot, de tüntetően elfordultak tőlem.


Leszaladtam a lépcsőn és beültem anyu kocsijába,majd a többiek legnagyobb megdöbbenésére nem a belváros és nem is a házunk felé vettük az irányt. Láttam a néma kérdéseket mindenki szemében, de nem volt lehetőségem megkérdezni őket. Ha eddig ők nem beszéltek velem, én miért beszéljek velük?

-Mi volt ma a suliban?- kérdezte anya, miután elindultunk.

-Nos... reggel ugyebár korán beértem, és elmentem meglátogatni Cortezt. Túl sokáig maradtam, és mire visszaértem, elkezdődött az óra. Ezen kívül a többiek még mindig nem szólnak hozzám....- mondtam, majd ezt megcáfolandó, elkezdett csöngeni a telefonom. Virág hívott.

-Nem veszed fel?- kérdezte anyu, mellesleg jogosan.

-Nem. Eddig nem válaszoltak a hívásaimra, levegőnek néztek. Most érezzék meg, milyen az, amikor nem beszélnek veled. És amúgy is csak azért hív, mert nem haza és nem a belváros felé megyünk. Vagyis valami nem megszokott van...

-Jogos. De mit fogsz csinálni? Te is tüntetően levegőnek nézed őket?

-Még nem tudom... de ezt nem fogom felvenni. Azért sem!- mondtam eltökélten. Erre most Kinga hívott. Majd Ricsi, Dave, Macu, Zsolti, Zsák, és a többiek.

-Ezeket sem?

-Ezeket sem.

Hazaértünk a nagyiékhoz, miközben folyamatosan csöngött a telefonom.

-Anyu, holnapra kellenének a tancuccaim. Haza kéne mennem.- mondtam anyának, aki csak összeszorította a száját, és bólintott.

Hazamentünk, és én felrohantam a szobámba. Bedobtam a tancuccaimat egy táskába majd újabb ruhákat és már indultam is.Nagyiéknál kipakoltam, majd rejtve kapcsolódtam msn-re. De közben a többiek hívásokkal bombáztak...

Este a telefonomat ki akartam dobni a telefonomat a világűrbe, de sajnos nem tehettem. Viszont kikapcsoltam. Legalább rémálmaim voltak ahelyett, hogy nem is alszok...

Felejtsük el.... [SzJG f.f.]Where stories live. Discover now